Száguldás helyett szemlélődés

Érdekes kísérletbe fogott a Suba Sándor vezette debreceni Sunday Moped együttes. Két éve létező formációjukat egy különleges hangú énekes köré szervezték, és szeretnék elérni, hogy a közönség ne a vak embert, hanem a tehetséges énekest vegye észre Lakó Sándorban.

Nem véletlen a névválasztás egyébként, mint mondják: a Sunday – vasárnap – az ünnep nyugalmát, spirituális örömét hivatott kifejezni, a Moped pedig azt a járművet, amivel lehet ugyan haladni, de száguldozni nem. Így út- közben mód nyílik arra, hogy utasa szemügyre vegye az őt körülvevő világot, az út mellett állók, a nézők, hallgatók pedig ezt a sajátos „járművet”.
A Suba Sándor által zászlóra tűzött cél – utat találni a nem fogyatékosok, „a normálisok” közegéhez – még nem látszik túl közelinek, hiszen legutóbb is egy fogyatékos előadókat támogató civil szervezet, a Soft alapítvány teremtett alkalmat arra, hogy Lakó Sándor szépen zengő hangjában és a Sunday Moped életvidám zenéjében gyönyörködhessenek az emberek. Ám szerencsére megmozdult valami. Van már olyan, nem fogyatékosokra szakosodott civil szervezet is, amely felfigyelt az együttesre. A Porkoláb Gyöngyi vezette Debreceni Kőr Dáma Egyesület például abban segített, hogy jótékonysági koncertet szervezett, aminek segítségével
összeszedte az első CD kiadásához szükséges pénzt. Úgy látszik azonban, hogy a fogyatékosokat támogató mozgalmak közreműködésére egy ideig még szüksége lesz a zenekarnak. Legalábbis ezt látszik alátámasztani, hogy a CD slágergyanús vezérdalából egy ilyen irányú karitatív munkát folytató belga alapítvány segítségével tudnak klipet forgatni. A hazai zenei csatornák szerkesztői egyelőre nemigen mutatnak érdeklődést a Sunday Moped iránt. A zenekar hangja, Lakó Sándor mindenesetre nem kívánja feladni: azt mondja, élete célja és értelme a zene. A 34 éves fiatalember eddig is próbálkozott: a fogyatékosok és nem fogyatékosok együttműködésével alapított Gitáróban már korábban is megmutatta, mit tud. Most, a bevétellel is kecsegtető koncertek mellett leginkább azt hiányolja, hogy nincs az együttesnek megfelelő szövegírója, aki abban a lágy moll hangnemben fogalmazná meg a világot, amit Lakó Sándor közel érez magához.
Az énekes is azt szeretné, ha egy olyan előadót látnának a színpadon, aki mintegy mellékesen vak, és nem egy olyan vak embert, aki történetesen énekléssel próbálkozik. Hasonlóan gondolkodik „álmai szövegírójáról is”, lehetnek hibái, sőt fogyatékossága is, de a dalszövegek csak jók lehetnek.