Bár a Karmelita udvarba hirdették meg a Cseh Tamás arcai (Keresztül az életen – a hatvanas évektől) című film bemutatóját, augusztus 6-án, hétfőn este odabenn csak egy házaspár ült egy asztal mellett. Szélriadó volt, a barátok, tisztelők, rajongók a Nemzeti Táncszínházban gyülekeztek – az nem lehet, hogy Antoine-t és Desirét az év legmelegebb napján fújja a szél, hisz’ hogy is lebeghetne akkor a kabát.
A színpadon vetítővászon, egy tonettszék, asztalka, rajta egy üveg vörösbor és pohár. E színpadon Cseh Tamás is sokat állt. Most, három évtizeddel később pedig egy barát, Méry Gábor fotográfus, könyvkiadó jelentette be: Cseh Tamás Alapítványt hoznak létre.
Aztán sötétségbe borult a nézőtér, és ahogy peregtek a Hanák Gábor történész által vezetett Cseh Tamás Archívum filmösszeállításának első képkockái, elállt a lélegzet: nem a nosztalgia, nem emlék vagy varázslat okán, de a vásznon annyira eleven volt Cseh Tamás, hogy a néző szinte egy életet kapott – újra – ajándékba. Pedig másnap, augusztus 7-én volt három éve, hogy Cseh Tamás elköltözött.
Kegyelmi ajándék, karizma, őszinteség, őszinte igazságkeresés – túl tehetségen és szerencsén mindez ott érezhető Cseh Tamás megélt és megénekelt történetei mögött. A csodálatos történetek mögött, amelyek televíziós felvételeken vagy többek között Sándor Pál, Mispál Attila, Fehér György, Bacsó Péter és Jancsó Miklós filmjein keresztül is megőrződtek. A belül lobogó, érzékeny fiúról, aki első koncertjein a hatvanas évek elején Cliff Richard számai közé csempészte a saját dalait, míg végül „lebukott” egy figyelmes hallgató, Bacsó Péter előtt. S lett füttyszó és dal a Szerelmes biciklistákhoz, a festőművész, tanári pálya helyett pedig filmzeneíró és dalnok.
„Sok régi felvétel gyűlt össze, talán meg kéne menteni...” – Cseh Tamás e mondata lett a mottója a filmösszeállításnak. A dalok többféle verziói szólalnak meg – susogó, amatőr felvételektől a koncertfellépésekig –, de a barátságok történetei is különféle árnyalatokban élnek tovább. Verziók, azonban az igazság ugyanaz. Ám a néző régi sejtése – Cseh Tamás mennyire fontos szerepet játszott abban, hogy nem olvadtunk bele az orwelli szürkeségbe – most újra eleven lett.
„A barátság kedveseim: visszafojtott sírás és ezzel zárom is soraim. Végül annyit még: a pitypangra ráfújtam, annyit mondhatok, így múlik az életünk” – énekli Cseh Tamás a Szőke barátnémban. E – most már több változatban ismert – dal is fülünkben duruzsolt a film után, mikor a villanyt felkapcsolták, a bort kitöltötték, de a szék gazdátlan maradt, és menni sokáig nem akart senki.
Hetedikén hajnalban aztán megérkezett a szélvihar, ablakokat csapkodott és tört be, a csörömpölés pedig akkora volt, mintha Vizi pohara már nem is lebegne tovább a levegőben.
