Mindennapi látomásaink

A Képfilozófiákkal szórakozva sajátíthatunk el újfajta látásmódot. Persze ájultan rácsodálkozni még szabad.

Annak ellenére, hogy Prágától Szarajevóig az első dolgom, hogy beszabadulok egy könyvesboltba, nem tudom, hogy áll máshol a könyvkiadás, hiszen a látvány csupán felületes turistaélmény. Még akkor is, ha például Bosznia-Hercegovinában csak azzal elvagyok órákig, hogy jókedvű elismeréssel adózzak annak a nemes egyszerűségnek, ahogyan a külföldi szerzők neveit kezelik. A fonetika diadala ez, tele apró gyöngyszemekkel, teszem azt Sekszpir.

A magyarországi könyvkiadás keserveit és buktatóit sem láthatom a maga teljességében, de egy jó könyvesbolt kínálatából két dolog rögtön világos. A világ minden pénzét azonnal el lehetne költeni, és aztán semmi mást nem csinálni, mint mindhalálig olvasni és tanulni. A százszor eltemetett Gutenberg-galaxis duzzad az élettől. A hazai kiadók egy részének pallérozott ízlése ráadásul egyenesen lenyűgöző. A Typotex kiadványaitól például úgy érzem magam, mintha beiratkoztam volna egy nagyon szabad egyetemre, amely kitágítja körülöttem a világot. Teszem azt, újratanulok látni. Ami azért fontos, mert a világban nemcsak a szövegértés szánalmas, de embertársaink jelentős része konkrétan vizuális analfabéta.

Mindez egy olyan korban van így, amelyben az információk egyre nagyobb része képek formájában kerül elénk. Sőt, nemcsak fogyasztók vagyunk, hanem képkészítők is, és súlyosbító körülményként ezek egy részét még meg is osztjuk másokkal, a különféle oldalakra évente százmilliószámra kerülnek fel fotográfiai tákolmányok, amelyek színvonala nagyrészt még a médiából ránk zúduló uniformizált sémákat is képes alulmúlni. Néha tényleg úgy vagyok vele, hogy még egy bájos kis cicus, és kibiztosítom a revolveremet.

A Typotexnek viszont van egy sorozata, a Képfilozófiák, segítségével szinte szórakozva sajátíthatunk el egy másfajta látásmódot, amitől még persze egy festmény befogadásakor bátran alkalmazhatjuk a legszebb módszert, az ájult rácsodálkozást, ugyanakkor új kapuk is kinyílhatnak, ami sosem árt. Most éppen három kötetet lapozgatok párhuzamosan, hogy aztán még jóval a végtelen előtt találkozzanak. Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték, S. Nagy Katalin: Képzőművészet és kommunikáció, Daniel Arasse: Raffaello látomásai.

Utóbbiról először egy saját látomásom ugrik be. Róma, Santa Maria del Popolo, Raffaello: A Teremtő. Szinte hanyatt fekszem már, amikor beszippant a spirál, úgy inspirál, úgy vonz a kupola, hogy beleszédülök, látnokká válok, hiszen a látnok maga a néző, aki Raffaello szerint az oltár előtt álló hívő – lásd még Sixtusi Madonna –, de nekem most a kupola az oltár, ebbe simán bele lehet ájulni, olyan, mintha rám támadt volna egy dühöngő aneszteziológus, mindjárt jön a lebegés, beépülök a világ rendjébe, mint egy olasz misztikus. Akkor még nem tudom, hogy a Teremtő grandiózus mozdulata a Sixtus-kápolna mennyezetén látható, tipikusan michelangelói gesztusnak az adaptációja, ehhez Arasse esszéje kell, akinek már a negyedik nézelődését olvasom a Festménytörténetek, a Festménytalányok és a Művész a műben után. Arassétől sokat tanultam, miként S. Nagy Katalintól is, ami nem csoda, hiszen a Képzőművészet és kommunikáció tulajdonképpen tankönyv.

Azon gondolkodom közben, hogy mi, laikus művészetimádók vajon ösztönösen tekintünk-e úgy műalkotásokra, mint a kommunikáció eszközeit megörökítő művekre? Mi jön át egy portré modelljének arckifejezéséből, amely ugyanazt jelenti mindenkinek? Hogy milyen is az a tekintet, amely romba döntheti Pekinget, de legalábbis a vesénkbe lát? Hogy micsoda izgalom a szemkontaktus két figura között, és akkor még ott van a néző-látó szeme. Bodó Mihályé ráadásul elég speciális látószerv lehet. A szerző mérnöki és filozófusi diplomával alapozott Budapesten, majd szobrászatot és festészetet tanult Barcelonában. Talán innen a már-már polihisztori szemüveg, és ehhez társul a játékos elme brillírozása. Bevezetőjében a következőt ajánlja: lapozzunk fel egy reneszánsz festészetről írt, reprodukciókkal teli könyvet, álljunk meg azoknál az alkotásoknál, amelyek elnyerték a tetszésünket, majd fordítsuk fejjel lefelé, és időzzünk el a már megtekintett oldalaknál. Ezzel az egyszerű, ki tudja, milyen régóta használt festői fogással „absztrakt festménnyé” alakíthatunk át minden figurális művet.

Naná, Kandinszkij takarítónője is úgy inspirálta a mestert, hogy egyszer fordítva rakta vissza az egyik képét. Már pördítem is a giga Leonardót.