Utóbbiról először egy saját látomásom ugrik be. Róma, Santa Maria del Popolo, Raffaello: A Teremtő. Szinte hanyatt fekszem már, amikor beszippant a spirál, úgy inspirál, úgy vonz a kupola, hogy beleszédülök, látnokká válok, hiszen a látnok maga a néző, aki Raffaello szerint az oltár előtt álló hívő – lásd még Sixtusi Madonna –, de nekem most a kupola az oltár, ebbe simán bele lehet ájulni, olyan, mintha rám támadt volna egy dühöngő aneszteziológus, mindjárt jön a lebegés, beépülök a világ rendjébe, mint egy olasz misztikus. Akkor még nem tudom, hogy a Teremtő grandiózus mozdulata a Sixtus-kápolna mennyezetén látható, tipikusan michelangelói gesztusnak az adaptációja, ehhez Arasse esszéje kell, akinek már a negyedik nézelődését olvasom a Festménytörténetek, a Festménytalányok és a Művész a műben után. Arassétől sokat tanultam, miként S. Nagy Katalintól is, ami nem csoda, hiszen a Képzőművészet és kommunikáció tulajdonképpen tankönyv.
Azon gondolkodom közben, hogy mi, laikus művészetimádók vajon ösztönösen tekintünk-e úgy műalkotásokra, mint a kommunikáció eszközeit megörökítő művekre? Mi jön át egy portré modelljének arckifejezéséből, amely ugyanazt jelenti mindenkinek? Hogy milyen is az a tekintet, amely romba döntheti Pekinget, de legalábbis a vesénkbe lát? Hogy micsoda izgalom a szemkontaktus két figura között, és akkor még ott van a néző-látó szeme. Bodó Mihályé ráadásul elég speciális látószerv lehet. A szerző mérnöki és filozófusi diplomával alapozott Budapesten, majd szobrászatot és festészetet tanult Barcelonában. Talán innen a már-már polihisztori szemüveg, és ehhez társul a játékos elme brillírozása. Bevezetőjében a következőt ajánlja: lapozzunk fel egy reneszánsz festészetről írt, reprodukciókkal teli könyvet, álljunk meg azoknál az alkotásoknál, amelyek elnyerték a tetszésünket, majd fordítsuk fejjel lefelé, és időzzünk el a már megtekintett oldalaknál. Ezzel az egyszerű, ki tudja, milyen régóta használt festői fogással „absztrakt festménnyé” alakíthatunk át minden figurális művet.




