Az utóbbi évek győztesei miatt talán többen elfordultak az Eurovíziós Dalfesztiváltól, most azonban mindenkit bátorítanék, egy picit mégis figyeljen oda jobban: szombaton az „ilyen” meg az „olyan” ízlést is kielégítő, izgalmas produkciót küldtek a magyarok Bécsbe. Érdemes áttekinteni, hogyan próbáltak megfelelni az eddigi döntőbe jutott produkciók egyrészt a saját mércéjüknek, másrészt a verseny sajátos körülményeinek, az Európa más országaiban élő szavazók ízlésének.
Friderikától Kállay-Saunders Andrásig senki nem a polgárpukkasztásra vagy botránykeltésre, mindenki a zenére helyezte a hangsúlyt. Komolyabban vettük a verseny elméleti kereteit, mint amennyire komoly ez a verseny valójában. Az 1956 óta zajló megmérettetésben 1993 óta veszünk részt, tíz alkalommal szerepelhettünk a döntőben, és ahogy végignézünk a tíz produkción, egyszer sem próbáltunk zenén túli tartalmat a középpontba állítani – hogy maradjunk polkorrektek.
1994-ben Friderika a Kinek mondjam el vétkeimet? című dalt máig elérhetetlen csúcsok közelébe, a negyedik helyre vitte. A nóta zenei miliője picit hasonlít is Boggie-éhoz – valódi hangszerek, valódi ének.
1995-ben Szigeti Csaba ült zongora mögé Balázs Fecó Új név egy régi ház falán című dalával, de hiába volt muzikális az előadás, a túlzottan felhabosított, gazdag hangszerelést nem vette be Európa gyomra, ez a dal a huszonkettedik helyen végzett a döntőben.
Szigetiék hibájába eshetett Charlie is, aki elég erős zenei anyagot vonultatott fel 1998-ban, de a Malek Miklós által vezényelt szimfonikus zenekartól nem érzékenyült el igazán senki.
1997-ben a VIP nevű fiúbandával jelentkeztünk az „Eurovízilovon”, és bár mai szemmel nyálas fiúcsapatnak láthatjuk az énekes kvartettet, ne feledjük: a saját, elég jó hangjukat vitték a buliba, arról meg nem tehetnek, hogy akár a csinos pofijuk is hozzásegítette őket a tizenkettedik helyhez. Az egyik „víájpí”, Rácz Gergő most is ott van a hazai poppalettán a Fool Moonnal, egy nem egészen fősodratú műfajjal próbálkozik, és becsülhetjük, hogy az a capellát igyekszik minden erejével népszerűsíteni.
Charlie után néhány évig nem próbálkoztunk, mígnem a Nox 2005-ben – magyar népzenei (és néptánc-) motívumokat is becsempészve a Forogj, világ!-ba – szintén a tizenkettedik helyig ment, nem kellett szégyenkeznünk. 2007-ben a Megasztárban feltűnt, elementáris erejű Rúzsa Magdi repült el saját (!) szerzeménnyel, a gazdagon megzenésített Aprócska blues a kilencedik lett.
Döntőn legközelebb, 2011-ben Wolf Katival találkozhattunk, ő idén is nekidurálta magát, ráadásul a hazai döntőbe egyedül ő vitt magyar nyelvű nótát. Megjegyeznénk, nem tudni, miből gondolták a stábjában, hogy ugyanazt a négy akkordot még egy eurovíziós dalban el lehet adni. (Nem zenészek kedvéért: a Szerelem, miért múlsz? refrénakkordjaira – VI-IV-I-V – ráénekelhető a Ne engedj, el! refrénje. Persze sokáig versenyben volt így is )
A 2012-es Compact Disco-dal szintén nem volt nagyon eredeti, az éneklés sem vitte közelebb a zenerajongók szívéhez. Nem úgy ByeAlex, aki bekerült a top tízbe a Kedvesemmel, amit valószínűleg azóta sem ért Magyarország egy része. A minimalista dal minimalista előadásmódját, különleges világát mindazonáltal visszaigazolta, hogy ezer nyelvre lefordították, és amúgy a fanyalgók fülében ma is ott van a szerzemény, ez egészen biztos.
Íme az orosz verzió például:
Itt pedig az MR Szimfonikusok által kísért változat:
Tavaly Kállay-Saunders András jött a családon belüli erőszak ellen tiltakozó Runninggal, impresszív előadásmódja és sodró refrénje az ötödik legtöbb sms-szavazatot hozta..
Mindezen történéseket biztos, hogy figyelembe vették Boggie-ék, amikor felépítették a Wars for Nothingot A dal 2015 versenyére. Találtak egy aktuális, többrétegű – általános és az egyes ember életére is érvényes – üzenetet, divatos és polkorrekt kifejezéssel élve egy „európai értéket” (békevágy), megfogalmazták versben, ráöntöttek egy könnyen megjegyezhető dallamot, a néhány éve éppen Kállay-Saunders oldalán felbukkant Lee Olivér pedig fogta csupasz, megviselt gitárját, és a legnagyobb természetességgel lekísérte a himnikus végeredményt.
A produkcióban nincs felesleges mozgás, se cicoma, Boggie ruhája is talán a döntőben volt a legegyszerűbb, és ahogy ezt a nótával igen rokonlelkűnek mutatkozó Rúzsa Magdi a döntőben kérte is a jövőre nézve, a dal hitelessége érdekében még inkább le kéne csökkenteni a manipulatív eszközök számát – például az igen didaktikusan pacifista jelszavak vetítését a háttérben –, így az eddiginél is nagyobb nézői, hallgatói figyelem irányul majd dalra, a zenéjére és a szövegére.
Ezek után – szinte – teljesen mindegy, Boggie hányadik lesz Bécsben májusban. Az viszont nem mindegy és nem is kétséges, hogy ennek a műsornak és ennek a dalversenynek európai szinten is szüksége volt, van Boggie dalára, mondjuk transzvesztiták helyett. Hogy a zenés békeüzenet mennyire érinti meg Európát Párizstól Kijevig, Koppenhágától Athénig, májusban kiderül.
