Ezért van szüksége az Eurovíziónak Boggie-ra

Az utóbbi években nemcsak az üzenet megfogalmazása, maga az üzenet is félre ment. Talán most másként lesz.

Az utóbbi évek győztesei miatt talán többen elfordultak az Eurovíziós Dalfesztiváltól, most azonban mindenkit bátorítanék, egy picit mégis figyeljen oda jobban: szombaton az „ilyen” meg az „olyan” ízlést is kielégítő, izgalmas produkciót küldtek a magyarok Bécsbe.  Érdemes áttekinteni, hogyan próbáltak megfelelni az eddigi döntőbe jutott produkciók egyrészt a saját mércéjüknek, másrészt a verseny sajátos körülményeinek, az Európa más országaiban élő szavazók ízlésének.

Friderikától Kállay-Saunders Andrásig senki nem a polgárpukkasztásra vagy botránykeltésre, mindenki a zenére helyezte a hangsúlyt. Komolyabban vettük a verseny elméleti kereteit, mint amennyire komoly ez a verseny valójában. Az 1956 óta zajló megmérettetésben 1993 óta veszünk részt, tíz alkalommal szerepelhettünk a döntőben, és ahogy végignézünk a tíz produkción, egyszer sem próbáltunk zenén túli tartalmat a középpontba állítani – hogy maradjunk polkorrektek.

1994-ben Friderika a Kinek mondjam el vétkeimet? című dalt máig elérhetetlen csúcsok közelébe, a negyedik helyre vitte. A nóta zenei miliője picit hasonlít is Boggie-éhoz – valódi hangszerek, valódi ének.

1995-ben Szigeti Csaba ült zongora mögé Balázs Fecó Új név egy régi ház falán című dalával, de hiába volt muzikális az előadás, a túlzottan felhabosított, gazdag hangszerelést nem vette be Európa gyomra, ez a dal a huszonkettedik helyen végzett a döntőben.

Szigetiék hibájába eshetett Charlie is, aki elég erős zenei anyagot vonultatott fel 1998-ban, de a Malek Miklós által vezényelt szimfonikus zenekartól nem érzékenyült el igazán senki.

1997-ben a VIP nevű fiúbandával jelentkeztünk az „Eurovízilovon”, és bár mai szemmel nyálas fiúcsapatnak láthatjuk az énekes kvartettet, ne feledjük: a saját, elég jó hangjukat vitték a buliba, arról meg nem tehetnek, hogy akár a csinos pofijuk is hozzásegítette őket a tizenkettedik helyhez. Az egyik „víájpí”, Rácz Gergő most is ott van a hazai poppalettán a Fool Moonnal, egy nem egészen fősodratú műfajjal próbálkozik, és becsülhetjük, hogy az a capellát igyekszik minden erejével népszerűsíteni.

Charlie után néhány évig nem próbálkoztunk, mígnem a Nox 2005-ben – magyar népzenei (és néptánc-) motívumokat is becsempészve a Forogj, világ!-ba – szintén a tizenkettedik helyig ment, nem kellett szégyenkeznünk. 2007-ben a Megasztárban feltűnt, elementáris erejű Rúzsa Magdi repült el saját (!) szerzeménnyel, a gazdagon megzenésített Aprócska blues a kilencedik lett.

Döntőn legközelebb, 2011-ben Wolf Katival találkozhattunk, ő idén is nekidurálta magát, ráadásul a hazai döntőbe egyedül ő vitt magyar nyelvű nótát. Megjegyeznénk, nem tudni, miből gondolták a stábjában, hogy ugyanazt a négy akkordot még egy eurovíziós dalban el lehet adni. (Nem zenészek kedvéért: a Szerelem, miért múlsz? refrénakkordjaira – VI-IV-I-V – ráénekelhető a Ne engedj, el! refrénje. Persze sokáig versenyben volt így is )

A 2012-es Compact Disco-dal szintén nem volt nagyon eredeti, az éneklés sem vitte közelebb a zenerajongók szívéhez. Nem úgy ByeAlex, aki bekerült a top tízbe a Kedvesemmel, amit valószínűleg azóta sem ért Magyarország egy része. A minimalista dal minimalista előadásmódját, különleges világát mindazonáltal visszaigazolta, hogy ezer nyelvre lefordították, és amúgy a fanyalgók fülében ma is ott van a szerzemény, ez egészen biztos.

Íme az orosz verzió például:

Itt pedig az MR Szimfonikusok által kísért változat:

Tavaly Kállay-Saunders András jött a családon belüli erőszak ellen tiltakozó Runninggal, impresszív előadásmódja és sodró refrénje az ötödik legtöbb sms-szavazatot hozta..

Mindezen történéseket biztos, hogy figyelembe vették Boggie-ék, amikor felépítették a Wars for Nothingot A dal 2015 versenyére. Találtak egy aktuális, többrétegű – általános és az egyes ember életére is érvényes – üzenetet, divatos és polkorrekt kifejezéssel élve egy „európai értéket” (békevágy), megfogalmazták versben, ráöntöttek egy könnyen megjegyezhető dallamot, a néhány éve éppen Kállay-Saunders oldalán felbukkant Lee Olivér pedig fogta csupasz, megviselt gitárját, és a legnagyobb természetességgel lekísérte a himnikus végeredményt.

A produkcióban nincs felesleges mozgás, se cicoma, Boggie ruhája is talán a döntőben volt a legegyszerűbb, és ahogy ezt a nótával igen rokonlelkűnek mutatkozó Rúzsa Magdi a döntőben kérte is a jövőre nézve, a dal hitelessége érdekében még inkább le kéne csökkenteni a manipulatív eszközök számát – például az igen didaktikusan pacifista jelszavak vetítését a háttérben –, így az eddiginél is nagyobb nézői, hallgatói figyelem irányul majd dalra, a zenéjére és a szövegére.

Ezek után – szinte – teljesen mindegy, Boggie hányadik lesz Bécsben májusban. Az viszont nem mindegy és nem is kétséges, hogy ennek a műsornak és ennek a dalversenynek európai szinten is szüksége volt, van Boggie dalára, mondjuk transzvesztiták helyett. Hogy a zenés békeüzenet mennyire érinti meg Európát Párizstól Kijevig, Koppenhágától Athénig, májusban kiderül.