Bourgeois egész szobrászata az emberi létezés alapkérdéseire keresi a választ, s hosszú életének köszönhetően e válaszok egyre elmélyültebbé, egyre artikuláltabbá, egyre hatásosabban megfogalmazottá válhattak. A hetvenes éveiben elérkezett nagy siker, a világhír a legtöbb alkotó számára az életmű lezárását jelenti, az ő számára a siker viszont egy új pályaszakasz kezdetét jelentette. Egészen addig sosem volt műterme, egy négy méter széles lakásban dolgozott, ekkor óriási stúdiót bérelt Brooklynban, ahol nagyméretű művek sorát hozta létre. Közöttük a mintegy hatvandarabos Cellák című sorozatot, amelyből Münchenben harmincat mutatnak be más, az életmű korábbi periódusaiból származó vagy egyéb kései művek társaságában.
A cella szó, amely egyszerre jelenti a növényi, állati szervezetek legkisebb működő egységét s azt a kisméretű helyiséget, amelyben az ember él, mintegy az őt körülvevő világtól önként vállalva vagy kényszerűségből elszigetelve, Bourgeois számára egyszerre jelentette az emlékezés, az érzelmek, a fájdalom, aggodalom, félelem megélésének helyszínét, ugyanakkor lehetőséget olyan műtípus kialakítására, amely egyszerre nevezhető térinstallációnak, színpadképnek, illetve sajátos múzeumi környezetnek.
Mondhatni, a szabályos, geometrikus elemekkel tagolt múzeumi teret helyettesítve teremtette meg a szobrász saját tereit, amelyekbe a kiállítás látogatói csak kívülről pillanthatnak be, a művek megszületése idején azonban a művész maga rendkívül szívesen tartózkodott e terekben, amelyekben általa készített plasztikák, talált, illetve élete különböző helyszíneiről származó tárgyak, bútorok alkotnak egy-egy műtárgyegyüttest. Természetesen magukkal a cellákat határoló falakkal együtt, amelyeket a művész régi ajtókból, rácsokból, ablakokból épített fel, de egyik cellájának a falát például az a nagyméretű víztartály képezi, amelyet a műterme fölötti tetőről kellett műszaki okok miatt eltávolítani.
A cellák mindegyike a szobrász életéről, elsősorban gyermekkoráról beszél: a szeretetvágyról és a szeretet elvesztésétől való félelemről, felidéződik az édesapjával való ambivalens kapcsolata és a korán elvesztett édesanya iránti mérhetetlen bizalom. Bourgeois művészetének egyik fő motívuma, a pók, óriási méretűvé nagyítva itt is megjelenik. Az édesanyát jelképezi ez a motívum, a pókfonál pedig magának a cellának az igazi építőanyaga, amely egyszerre utal a textilművészetre, amellyel a család a művész gyermekkorában foglalkozott és arra az erőre, amellyel a mű a múlt szétszakadozott részleteit újra egységes szövetté változtatja.
