Miután Guy Ritchie a 2000-es évek végére már képtelen megújulni a hozzánőtt posztmodern gengszterzsanrában, a feltámadás lehetőségét az újrahasznosítás biztonsági játékában reméli. Önnön szerzői víziója és a kortárs multiplex esztétika között egyensúlyozva, egy üleppel rögtön kettőt is meglovagolva az utóbbi évek tendenciái közül. Az U.N.C.L.E. embere egyaránt beilleszthető a kilencvenes éve óta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő egész estés tévésorozat-adaptációk (Mission: Impossible, A Védelmező, Charlie angyalai), valamint az idén virulens kémparódiák ciklusába.
A történet szinte adott: James Bond jobb vágású kisöccse, Napoleon Solo (Henry Cavill) az amerikai titkosszolgálat legjobb embere és az oroszok nagyágyúja – a nem csak a karórája miatt Schwarzenegger Vörös zsarujára emlékeztető –, Ilja Kurjakin (Armie Hammer) kénytelen felvenni a harcot egy atomfegyvereket terjesztő nemzetközi bűnszervezettel. A dolgozat humora is a rokonítható zsánerdarabok, a volt alkotótárs Matthew Vaughn Kingsman A titkos szolgálatának bántó egyszerűsége és Paul Feig A kémjének hivalkodó sziporkái közé lőhető be.
Ám, míg előbbiek szabatos erőszak-ábrázolásukkal vagy szókimondó poénjaikkal próbálták felhívni magukra a figyelmet, Ritchie az utóbbi időben rá nem jellemző visszafogottsággal az alsóbb korhatárzónákban lavírozik, ami természetes a Sherlock Holmesnál és folytatásánál – világszinten ismert márkanévről lévén szó –, mégis eléggé tudathasadt érzés gyerekzsivaj mellett besétálni az alkotó aktuális munkájára.
Ennek tudható be az is, hogy a rendező kortalan, itthon is kultikus státuszban konzerválódott pályaindító műveihez (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff) képest ezúttal az egysorosok nyomatéktalanok, kevésbé idézhetőek, így a hangsúly a vizuális gegekre tevődik át, amelyek azonban kárpótlásul könnyfakasztóan hatásosak. Ez nem is meglepő, hiszen a mai álomgyárban kevesen képesek olyan virtuozitással bánni a filmnyelvvel vagy a vágással, ahogy azt Ritchie teszi.
Tehát a mester bejáratott receptúrája szerint a pengeéles élcekhez, végletekig kimért, retinális gyönyörbe hajló vizualitás is párosul. Kapunk itt pazarul beállított jeleneteket, többszörösen osztott képernyős montázsszekvenciákat, valamint epikus szuper lassítást, pont mikor már azt hihetnénk, hogy a már-már védjegynek számító technika a producerek tiltólistájára került. Továbbá kiváló korrajzot különösen nosztalgikus trabantos autósüldözéssel, a spionműfajban kötelező atomparanoiával és haverkomédiába ültetett hidegháborús rivalizálást briliánsan összecsiszolt szereplőgárdával.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!