Rómeó és Júlia Jugoszláviában – Szarajevói Filmfesztivál

Vörös szőnyeggel, szép színésznők bevonulásával és brazil filmmel megkezdődött a szarajevói filmfesztivál.

Utóbbi kisebb meglepetést okozott mint nyitóesemény, hiszen a fesztivál hagyományosan és szerencsére elsősorban a délkelet-európai termés javát kívánja felmutatni, de a szervezők nyitottak a globális mozi irányába is, ennek jegyében a zárófilm a dán Virgin Mountain lesz. Ami persze nem baj, főleg hogy a nagyjátékfilmek mezőnyében mind a tíz alkotás a Balkánt és a „Monarchiát” képviseli.

Feltűnő még így rögtön az elején a fokozott rendfenntartói jelenlét, ami sajnos szintén nem árt, és érthető is. Utoljára akkor lehetett ennyi egyenruhást látni a városban, amikor még a KFOR-erők korzóztak az utcákon, de mivel az Iszlám Állam megfenyegette Szerbiát és Bosznia-Hercegovinát, és brutálisan meggyilkolták a horvát túszt, Tomislav Salopeket, talán jobb is így. Szarajevóban sok a muzulmán, és senki sem szeretné, ha valaki bekattanna a hőségben.

A nagyjátékfilmek versenyében induló művek közül egyébként hat első film, ötöt beválogattak a cannes-i programba, és közülük négy komoly díjakat is bezsebelt – köztük a Saul fia mindjárt a nagydíjat. Ugyanakkor Szarajevó idén a rövidfilmekre fókuszál, ami szintén dicséretes, mivel a műfaj maga abszolút megfelel a kor igényeinek, és megérdemli, hogy egyre jobban ráirányuljon a figyelem, ráadásul kitűnő starthely a közeljövő tehetségeinek. Így aztán a helyszínen meg is nézhetünk belőlük valamivel több mint százat. És akkor még nem is beszéltünk a további szekciókról, a dokumentumfilmekről, a gyerek- és külön kamaszfilmekről, a Fókusz égisze alatt tartott vetítésekről, a Tisztelet frakcióról, benne idén Brillante Mendoza- és Atom Egoyan-retrospektívről – utóbbi idén a Szarajevó Szíve díjat is megkapja Benicio Del Toro társaságában –, valamint a számtalan kísérőeseményről.

Mert Szarajevó természetesen vásár is, tehetségkutató és -gondozó, s persze a cinefilek eldorádója. Valamint a tudósítóké, akikkel kíméletesen bánnak a szervezők. A sajtóvetítések nem reggel kilenckor kezdődnek, mint a legtöbb fesztiválon, hanem délelőtt fél tizenkettőkor, ami azért remek, mert ha hajnali kettőkor kiszédül az ember az aznapi negyedik vetítésről, akkor nem biztos, hogy ereje teljében várná a reggeli megmérettetést. Ha meg valaki gyakorló alvászavaros és íráskényszeres, mint jelen sorok írója, annak a mozi előtt irány a videószoba.

Miután búcsút intettünk a versenyen kívüli brazil film hősének, a játékfilmek versenyét idén egy horvát alkotás nyitotta, aktív szerb és szlovén közreműködéssel, ami felettébb biztató, és már majdnem jugoszláv. Dalibor Matanic A Nap magasan áll című filmje rendkívül erős kezdésnek bizonyult, nemhiába kapta meg idén Cannes-ban, az Bizonyos nézőpont szekcióban a zsűri díját. A film első szinten a tiltott szerelem mindent elsöprő erejéről tart bemutatót, a következőn a balkáni mátrix minden kínját és baját, az etnikai feszültségeket, az intoleranciát vesézi ki kegyetlen őszinteséggel, összességében pedig egy – illetve mindjárt három – Rómeó és Júlia-történet falusi szerb-horvát környezetben. Három különböző, az előttük járók hibáit megismétlő nemzedék vesszőfutása 1991-ből, 2001-ből és 2011-ből, az első lövéstől a tengerparti technópartiig, ugyanazokkal a remek fiatal színészekkel (Tihana Lazovic, Goran Markovic), a vége pedig reménytkeltően szimbolikus. A nyitva hagyott ajtón mindenki befáradhat, be lehet fejezni az öldöklést.