De még nagyobb firma Branko Suhy, aki igazi remixkirálynak bizonyul. Gátlástalanul vegyíti Picassót Francis Baconnal, és természetesen ha már újraértelmezi Manet híres képét, akkor nála meglehetősen sok genitália látványa fűszerezi a szabadban elköltött reggelit – láthatóan olyan tanáregyéniségről van szó, aki tényleg ismeri a művészettörténeti tananyagot, és nem fél azt használni. Ha már Bacon szóba került: Janez Bernik Suhy-nál sokkal eredetibb módon idézi meg a szellemét, legalábbis abban a tekintetben, hogy az ő sorozatának a középpontjában is a magányba és kétségbeesésbe meredt, a homogén háttér és néhány mértani forma keretezte metafizikai küzdőtéren önmagával viaskodó emberalak gyötrelme áll. Figurái mintha a saját árnyékuktól is félnének, és ez a szorongás működik a vászon előtti térben is.
A kiállítás koncepciójának része az is, hogy egy külön teremben a nagy szlovén festőelődök néhány képe is helyet kap, a türelmes néző így lehetőséget kap arra, hogy kapcsolódási pontokat találjon az akadémikus irányból a modern felé forduló huszadik századi előzmények, és a leckét pontosan felmondó, de nem igazán eredeti kortárs életutak között. És ez utóbbi sajnos klímafüggetlen megállapítás.
(Mesterek és mestereik ‒ Hagyomány és folytonosság a szlovén festészetben. Műcsarnok. Megtekinthető szeptember 27-ig)
