Claudia Cardinale: Sosem féltem az öregedéstől

Claudia Cardinale, az idei CineFest életműdíjasa még most is évente több filmszerepet vállal.

– Mielőtt szépségkirálynő lett, és ennek köszönhetően bekerült a filmszakmába, tanárnak készült.
– Így igaz, a sivatagban. Őrület. Tunéziában születtem, így imádom a sivatagot, jártam mindenfelé, Szíriában és a Szaharában is. Aztán másképp alakult az életem, és most már nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy nem tanár, hanem színész lettem.

– Színésznő sosem akart lenni?
– Nem, egy pillanatig sem. Volt egy csodálatos, szőke, kék szemű lánytestvérem, aki színésznő szeretett volna lenni. Nagyon vágyott rá, ezért sem gondoltam én is hasonlóra. Aztán sajnos úgy alakult, hogy mindössze egy filmben szerepelt, majd feladta a színészetet. És nagyon dühös volt, hogy én váltottam valóra az ő álmát. Az élet néha nagyon furcsa dolgokra képes. Az arab nyelvben van erre egy kifejezés, maktub, a jelentése „végzet”, „ami meg van írva”. Nekem a jelek szerint ez volt megírva.

– Ha visszatekint a karrierjére, elégedett? Mindent elért, amire vágyott?
– Igen. Remek rendezőkkel dolgoztam világszerte, megfordultam Ausztráliában, Peruban, Amazóniában, Argentínában, az Egyesült Államokban, Kanadában és Angliában. Amikor fiatal voltam, szerettem volna felfedezni a világot, és most elmondhatom, sikerült. A színészet révén.

– Mi a legfontosabb szempont önnek, amikor filmet választ?
– A forgatókönyv. Ha nem jó a könyv, akkor nem érdekel a film, és nem számít az sem, hogy ki a rendező. Persze az is nagyon fontos, hogy milyen színésszel dolgozik együtt az ember. De sosem volt semmilyen kívánságlistám, mert tudtam, alapvetően a rendező választ.

– A hatvanas években olyan szexszimbólumokkal volt egyszerre a pályán, mint Brigitte Bardot, Sophia Loren és Gina Lollobrigida. Mennyire rivalizáltak egymással?
– Ó, nem volt szó ilyenről. Például Bardot-val nagyon jó barátok vagyunk. Egyszer együtt is szerepeltünk egy filmben, az 1971-es Les pétroleuses című western-vígjátékban. Akkor azt mondta a sajtó, BB CC ellen, és minden paparazzi ott téblábolt a forgatáson, várva, hogy majd egymásnak esünk. De ilyesmiről nem volt szó, számomra pedig ő a legcsodásabb nő.

– Bardot két évvel később, 1973-ban visszavonult a filmszakmától, még 40 éves kora előtt. Ön sosem gondolt hasonlóra?
– Bardot nagyon fiatalon abbahagyta a színészkedést. Akkora felhajtás volt körülötte, hogy mindenáron szabadulni akart tőle. Megesett például, hogy az erkélyéről átmászott a sajátomra, hogy legalább egy kis időre megszabaduljon a reflektorfénytől. De én sosem gondoltam a visszavonulásra. A színészetben az a szép, hogy egy csomó életet élhet az ember. Ezt nagyon élvezem. És sosem féltem az öregedéstől, nem gondoltam plasztikai műtétekre, nem tettem semmit az arcommal. El kell fogadnunk a kort. Most 77 éves vagyok, és ez így van rendjén. Ezért az sem zavar, hogy régen valakinek az unokája voltam egy filmben, most pedig leginkább nagymama vagyok. Ennyi év után is ugyanolyan energikus vagyok, évente több filmben szerepelek, mindenfele, Európában, Amerikában – az egyik utolsó filmem például Rudolph Valentinóról, a latin szeretőről szól.

– A Volt egyszer egy vadnyugat után fényes hollywoodi karrierre is lehetősége lett volna. A hetvenes években mégis hátat fordított Hollywoodnak és inkább európai filmekben szerepelt.
– A hetvenes évekig sok hollywoodi filmben játszottam, de aztán azt akarták, hogy költözzek Amerikába. Például a Universal stúdió le akart szerződtetni. De nemet mondtam, mert európai vagyok. Azóta is játszok amerikai filmekben, de megmaradt az európai identitásom.

– Ön elsősorban filmszínészként dolgozik. Nem vonzza a színház?
– Dolgoztam színházban is, például Tennessee Williams-darabokban. De mindig féltem a színpadon, két órával az előadáskezdés előtt már megérkeztem a színházba, és mindig halálosan rémült voltam. Ezért elsősorban a moziszerepekben találtam meg magamat.