A vitán talán az összes, tehetséggondozásban érintett szervezet képviselője megjelent: Mezey Katalin a lassan negyvenéves Sárvári Diákíró Pályázat, Varga Betti és Szőllősy Balázs a Fiatal Írók Szövetsége képviseletében, valamint Gaborják Ádám, a József Attila Kör, Gács Anna, a Szépírók Társasága és Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke. Vörös István a magyarországi egyetemi kreatívírás-képzést képviselte, amelyet Lackfi János költővel indított el a Pázmány egyetemen. Szálinger Balázs az általa szerkesztett Hévíz folyóirat tehetséggondozó munkájáról, Kabai Lóránd pedig a Műút Szöveggyárról beszélt. A piaci alapon működő, vagyis fizetős íróképzésekről is szó esett, de ők ezúttal nem kaptak meghívást, mivel nagyrészt nem közpénzből működnek.
Orbán János Dénes úgy érvelt, „biztató jel, hogy tudott pénzt szerezni” – a Szőcs Géza költővel, a miniszterelnök főtanácsadójával köztudottan jó viszonyban lévő költő korábban úgy fogalmazott, hogy „a jó ajtón kopogtatott” –, és hogy ezeket az összegeket nem irodalmi szervezetektől vonták el. Hozzátette, hogy a tehetséggondozó pályázatain majd a többi irodalmi szervezet is indulhat megjelentetni kívánt könyvekkel vagy programokkal. Visszatérő érve volt, hogy egy nonprofit cégnek más gazdasági lehetőségei vannak például uniós pályázatoknál vagy a szerzői jogok piacán, mint egy civil szervezetnek.
Szőllősy Balázs szerint a vita annyira elfajult, hogy ez sok fiatalt eltántoríthat a tehetséggondozóhoz való jelentkezéstől, s ezzel gyakorlatilag újratermelődik a kultúrharc. Nemcsak a tehetséggondozó reménybeli diákjai, hanem a potenciális oktatók körében is tapasztalható némi bizonytalanság; a legtöbb, tanításra felkért szakember várakozó álláspontra helyezkedett.
Gaborják Ádám azt jegyezte meg: ha megkérdezték volna a döntéshozók az irodalmi szakmai szervezeteket, hogy milyen problémákat látnak, amelyeket plusztámogatással kellene orvosolni, a tehetséggondozás hiányosságai aligha merültek volna fel köztük.
