„A sztyeppék folytatása a magyar Alföld”

Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Kiss Anna szerint az identitásról évmilliós távlatban kell gondolkodni.

Kiss Anna mindig ilyen egyedi jelenség volt, amilyen ma; a nyolcvanas években például mezítláb járt, hosszú, színes szoknyákban, ami akkoriban sokkal nagyobb megütközést keltett, mint amilyet most keltene. De volt, aki nagyon jól értette, mit akar; egyszer egy kisgyerek azt mondta: szerinte azt akarja kifejezni ezzel, hogy szabad. Az akkori hatalom nem szerette különösebben az ilyen kilengéseket, de Kiss Annát hagyták élni ebben a saját maga alkotta világban. Úgy gondolja, talán azért, mert „csak egy lány” volt. Nem igazán tudtak vele mit kezdeni.

Igaz, a szoros értelemben vett közéletbe csak egyszer keveredett bele, amikor 1956-ban elszavalta a falujukban a Nemzeti dalt. Tizenhét éves volt, középiskolás. Hónapokig keresték, bujkálnia kellett. Írni azért írt történelemről, áttételesen; megénekelte a diktatúrát is a maga sajátos, mítoszokra emlékeztető költői nyelvén. Most készülő verses regénye pedig egy zsákfalu küzdelméről szól a megmaradásért. Először akkor érintette meg a történelem, amikor a Hortobágyra került tanítani. Ekkor hallott először a kényszermunkatáborról, amely ott működött. A Hortobágy ugyanakkor előhívott benne valamit, ahogy ő mondja, „az ősei emlékezetéből”. Úgy érezte, a sztyeppék folytatása a magyar Alföld. Ő is itt született, Gyulán, és Zsadányban nőtt fel.

Ma azt mondja: hasonlóan súlyos dolognak kellene történnie, mint a forradalom volt, hogy még egyszer részt vállaljon a közéletben. Ha háború lenne, elmenne ápolónőnek; 77 éves, de úgy gondolja, minden további nélkül képes lenne sérülteket ellátni. Harmadéves volt, amikor otthagyta az orvosi egyetemet. Akkor már biztos volt benne, hogy az irodalom érdekli. Végül magyar–orosz szakon szerzett diplomát, és sokáig tanított. Inkább az értelmiségi, mint az irodalmi társasághoz vonzódott: orvosok, nyelvészek, matematikusok gyakrabban vették körül, mint írók és költők. És mellette kereste az „autentikus emberek” társaságát. Olyanokét, akik mélyen ismerik a saját kultúrájukat, mint például az indiánok.

Állítja: soha életében nem szórakozott, a szó könnyedebb értelmében. Amikor egyetemista volt, vasárnaponként feltett reggel egy Bartók-lemezt, aztán sorban az összes többit, késő estig. Ez volt a szórakozás. Volt férjnél, de elvált. Gyermeke nem lehetett. De nem érezte úgy, hogy ettől tönkrement volna az élete. Tanár volt, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel, aztán ott voltak az ismerősök, barátok gyerekei.

Kiss Anna bármikor, végtelenül tud beszélni a mitológiáról: ezek a tanulmányok aztán lecsapódnak a versekben. Mégis azt mondja: a versolvasáshoz egyáltalán nem szükséges, hogy az olvasó ismerje azt a bonyolult mitológiai hálót, amellyel a költő versírás közben dolgozik. „Ezer rétege van egy versnek, különböző szinteken értheti meg az ember. A szíve a dolognak az, amiket itt elmondok, de ezt csak az tudja, aki eleve érdeklődik iránta. Akit csak a vers érdekel, az is megértheti a verseimet. Megérti a szerelmes verset vagy a társadalmi problémát, amit a vers körüljár. Egyébként sem csak az agyunkkal olvasunk, hanem mindenünkkel. És ott van a tudatalattink, amely József Attila szerint az első ősig megy vissza. Ezek a dolgok bennünk vannak, öröklődnek tovább. Az ember tudata olyan, mint Magyarország István király óta: csak a jéghegy csúcsa. Az előtte lévő millió évekről nem akarnak tudni, pedig azok működnek a tudatalattinkban, és ma is képesek bajt csinálni. Nekem segített ez a kutakodás. Rájöttem, hogy miből vagyok összerakva. Ez nagy lelki nyugalmat ad, és visszavesz az ember egójából. Például rájön, hogy nincsen primitív nép, csak természeti népek. Az ember sosem volt primitív.” Mint mondja, mindenkinek fontos, hogy ismerje a saját alapjait, de rossz úton jár a „bikkfamagyar” is, aki csak a sajátja iránt érdeklődik, mert más kultúrák ismerete nélkül nem tudjuk magunkat elhelyezni a világban.