Meggyilkolták a metált, kitömték és kiállították

Megjelent a Metallica új albuma, a Hardwired to Self-Destruct. Nosztalgia – ötletek és irónia nélkül.

A Metallica 1999 áprilisában a San Francisco-i Szimfonikusokkal próbált éppen az S&M című albumra, amelyen a leghíresebb dalaik szimfonikus köntösbe bújtatva szólaltak meg, amikor az egyik hegedűs odalépett James Hetfield énekes-gitároshoz a kezében egy Metallica-lemezzel. Majd jött a következő muzsikus, és szép sorban a zenekar nagy része aláíratta kedvenc albumát az együttes tagjaival.

A Metallica hatása messze túlmutat a metál műfaján, ám mindig visszautal arra. Rengeteget tettek azért, hogy a kemény zenékről ma már nem csak a hosszú zsíros haj, a szegecses csuklópánt és a sörmámoros ostobaság jut az emberek eszébe. A zenekar időközben minden idők egyik legsikeresebb bandájává vált, csaknem 110 millió lemezt adtak el világszerte. Egy új albumuk megjelenése ezért is fontos pillanat, még akkor is, ha az elmúlt évtizedekben leginkább önmaguk paródiáját adják. Nincs ez másként a november 18-án megjelent új albumuk, a Hardwired to Self-Destruct esetében sem. A Metallica egy zenetörténeti kiállítássá változott, ahol a kitömött figurák hátteréből az egykori nagy dalok összekeveredett, torz változata szól.

Az együttes thrash metál bandaként indult Kaliforniából, ami nem meglepő, hiszen arrafelé a nyolcvanas évek elején, aki gitárt vett a kezébe, mást nem is nagyon tudott játszani. Második (Ride the Lightning) és harmadik (Master of Puppets) albumukkal azonban maguk mögött hagyták a szélsebesen daráló zenéket. Nem kísérletezgettek, nem mentek el alternatív irányba, csupán újraírták a műfaj szabályait. Elég meghallgatni a címadó dalokat a fenti lemezekről, hogy megértsük, mit is jelent ez. Annyi zeneiséget, ötletet, játékosságot csempésztek egyetlen szerzeményükbe, hogy abból a kilencvenes-kétezres évek rock és metál bandái egész pályafutást építhettek volna fel. A siker nem is váratott sokat magára, a Metallica a nyolcvanas évek közepére az egyik legnépszerűbb metál együttes lett.

Aztán jött a tragédia: európai koncertútjuk során a banda turnébusza felborult Svédországban. Cliff Burton basszusgitáros elhunyt a balesetben. Halálával pedig valami megszakadt. A szinte barokkos díszítések, harmóniák, refrének eltűntek, és előbb túlbonyolított darálással (And Justice for All ), majd leegyszerűsített középtempós zúzással (Metallica, avagy a fekete album) tért vissza a zenekar. A kilencvenes években a zenészek levágatták a hajukat, kifestették a körmüket és kihúzták a szemüket. Két rockos lemezzel (Load és Reload) riasztották el végleg a régi rajongókat. Lars Ulrichról hirtelen kiderült, hogy nem is tud dobolni, Kirk Hammett gitáros visszatért a drogokhoz, Jason Newsted basszusgitáros pedig már alig várta, hogy kirakják a bandából. Ezek után csoda, hogy nem oszlottak fel, de ahogy korábban többször, ismét feltámadtak poraikból és elkészítettek egy feldolgozás lemezt (Garage Inc.), valamint a korábban említett szimfonikus albumot is.

A magyar szál

2013-ban mutatták be a Metallica: Through the Never című koncertfilmet. A produkciót, amely a zenekar fellépése mellett egy fiktív történetet is bemutat, Antal Nimród, a Kontroll, a Ragadozók és a jövőre elkészülő A Viszkis alkotója rendezte. Az új Metallica-lemez sem maradt magyar közreműködő nélkül. A ManUNkind című dalhoz készített klipben Szőke Dániel operatőr képei is felbukkannak. Szőke Jonas Akerlund rendezővel dolgozik a norvég black metál szcénáról forgatott Lords of Chaos című filmben, ám a videoklipjeiről híres svéd rendező egyes felvételeket a Metallica klipjéhez is felhasznált.

A kétezres éveket a Napster fájlmegosztó elleni perrel indították. A hálózaton keresztül a teljes Metallica-életmű ingyen elérhetővé vált, ezért léptek, az ügy nagy port vert fel, ám végül peren kívül megegyeztek a felek. A jogi csatározások után jött a 2003-as St. Anger című album (az új basszerrel, Robert Trujillóval), amellyel a zenekar elérte a mélypontot: borzasztó hangzás, nevetségesen anakronisztikus dizájn és ötlettelenség minden fronton. Amikor erre ők maguk is rájöttek, visszatértek a gyökerekhez, és 2008-ban elkészítették a Death Magneticet. Egy valódi nosztalgialemezt, ami szinte témáról témára másolta a régi nagy albumaikat. A zene így többé-kevésbé rendben volt, csupán az irónia hiányzott a dologból. Anélkül pedig az eltelt idő mulatságos pátoszként telepedik minden felidézett riffre, dallamra, gitárszólóra.  

És most mégis milyen hálásak lennénk mindezért. A Hardwired to Self-Destruct című új lemezre ugyanis már csak a nosztalgia maradt: nemhogy irónia, de immár zene sem nagyon van az albumon. Üres, jellegtelen témák váltják egymást más együttesektől (a Black Sabbathtól a Slayeren át az olyan zenekarokig, mint a Dillinger Escape Plan) kölcsönvett zenei részletekkel. Mint a kínai tornacipők márkajelzése: kínosan hasonlít az eredetihez, de mégis borzasztóan távol van attól. Érdekes módon még maguktól sem tudtak ügyesen lopni, a korábbi szerzeményeik elemei is csupán idegesítő és értelmezhetetlen hangfoszlányok a lemezen.

A Hardwired... egy indokolatlanul hosszú (majdnem nyolcvan perces) erőlködés. Egyetlen pozitívuma, hogy minden dalhoz készítettek videoklipet, amelyet a zenekar honlapján mindenki ingyen megnézhet, vagyis a teljes lemezt elérhetjük anélkül, hogy egyetlen fillért is kicsengetnénk érte. Talán ez a legőszintébb önkritika a banda részéről.

Régóta folyik a vita arról, hogy vajon a rockzene végleg elpusztult, vagy még vergődik egy keveset. A Metallica ezt a vitát nem tudja egymaga eldönteni, de az biztos, hogy ezzel a lemezzel a metál zenét kegyetlenül meggyilkolták, a hulláját kitömték és közszemlére tették.

###HIRDETES2###