Akiket Beethoven és Miyazaki inspirál a zenélésben

Budapesten játszó japán és francia zenészektől tudtuk meg: otthon érvényesültek a legnehezebben.

Neige is kiemeli emellett, hogy a színtér is egyre nyitottabb: másfél évtizede indultak, akkor még szigorúbban elkülönültek a különféle irányok. Ma már könnyebben megél az Alcest zenéje, amiben a frontember szerint akad metal, shoegaze, indie rock. Vagy épp dream pop: Shelter című 2014-es lemezüknél álmodozóbbat, visszafogottabbat eddig nem készítettek, míg most a japán koncepciójú Kodama visszatérés volt a keményebb irányba. Neige szerint most ezzel elégedettek is, nem cél, hogy a lehető leglágyabbra vegyék a hangszerelést. Amúgy is már a kezdetektől afféle langyi zeneként („gay music”) kezelik őket, mint idén a Vice-nak el is mondta. Kérdeztük ennek okáról, amit ő abban lát: „nem a sötétségről szólunk, inkább a törékenységről, érzelmekről. A metalosok erre befeszülnek, hogy hú, nem kéne ilyenekről beszélned, keménynek kell lenni, brutálisnak.”

Neige elmondása szerint nem is igazán hallgat metalt, viszont ajánlotta például a francia elektronikus zenei színteret, köztük a Justice-szal. Emellett úgy látja, azért a francia metalosok közt is van egyfajta respektjük: ha épp nem is hallgatják egyesek az Alcestet, elismerik a teljesítményét.

Kik hallgatják amúgy inkább, fiúk, lányok? – kérdezzük, mire jön a válasz, hogy ez most már kiegyenlítettebb, de a kezdetben valamiért több lány akadt. Talán a külsőségek miatt – véli Neige, és erről a koncerten meg is győződhettünk. Legalábbis az első sorokban huszonéves lányok úgy visítottak és rajongtak a frontemberért, mintha épp Tom Odellre vagy James Arthurra jöttek volna. Az Alcest által megjelenített érzelmi hullámvasút persze előfeltételezi ezt (miként a frontember megjelenése is): emocionálisan éppúgy túlcsordulhat az ember a ki tudja melyik szférában járó Délivrance-től, mint az Écailles de Lune album nagy kedvenceitől, a vadabb Percées De Lumière-től és a címadótól.

Az új album, a Kodama már metalosabb ismét, egyben japán koncepciójú: amikor erről kérdezzük a frontembert, Hayao Miyazaki animéit említi többek közt, amik nagy hatással voltak rá. Az álmodozósabb, varázslatosabb jelleg kétségkívül megvan a Chihirónál és A vándorló palotánál.

Neige szerint természet és ember konfliktusa jelenik meg, és bár egy ideális világban nem lenne gond az együttéléssel, nem abban élünk nyilvánvalóan. Inspirációt A vadon hercegnője című Miyazaki-anime jelentett, amiben ember és természet csak átmenetileg élhet harmóniában egymással. Kihasználjuk a természetet, és félünk is tőle – mondja, kérdésünkre pedig, konkrétan mitől félünk, úgy válaszol: régebben például attól, hogy nem értették. De benne van az is, hogy nagyobb az embernél, nem lehet uralkodni felette. Mégis, menekülhetünk a természetbe, figyelmen kívül hagyhatjuk a társadalmi problémákat? – kérdezzük, mire elmondja, hogy nyilván ezekre is figyelni kell, bár a legtöbbeket ez sem érdekel, önzőn az egyén problémáit helyezi mindenki természet és társadalom elé. Ez látszik a közösségi médián is, minden az ego előtérbe helyezéséről szól – teszi hozzá.

Japán koncepció kapcsán említhetnénk épp az Alcesttel közösen fellépő Monót, ha zenéjükben bármi keleties motívum is akadna. A leginkább az ambientből, progból és klasszikus zenékből táplálkozó instrumentális post-rock egyik pionírjai ők. Az idei cseh Brutal Assault metalfesztiválon az Oriental színpadon léptek fel: épp csak metalnak vagy orientális zenének nem nevezhetjük őket. Takaakira „Taka” Goto leginkább filmzenésnek mondaná a hangzásukat, míg az 1999-es induláskor elmondása szerint az volt a céljuk, hogy minél hangosabbak legyenek. Mint valamiféle hagyományos rockzenekarnál: Taka vagányabb megjelenése is ezt érezteti, miközben a Mono épp több rokonságot mutat a klasszikus zeneszerzők világával. A gitáros hatásként Beethovent is említi: míg úgy látja, Mozart útja felülről lefelé vezet, Beethovené az ég felé, és ők is ezt akarják bejárni.

Felemelő, reményteli zenét akarnak írni – mondja. Miközben elmondása szerint ’99-ben még dühösek voltak mindenre, a negatívabb dolgokra fókuszáltak, addig 2003 környékén rájöttek: hálásak lehetnek inkább, és az embereknek vissza kell adniuk a tőlük kapott szeretetet. Az utat akarták megmutatni a sötétségből a fénybe, amit maguk is bejártak. Épp ezért lehet a címével szemben a Requiem for Hell szám, illetve album is olyan felemelő, katartikus: maga a címadó tizennyolc percnyi intenzitás.

Beethoven mellett egyébként Lars von Trier filmjei is inspirálják, de a gitáros említette Murakami Haruki könyveit is. (Gyorsan rákérdezünk a Nobel-vitákra: Taka örülne Haruki díjazásának, de Bob Dylan kitüntetéséről is pozitívan vélekedett.) Japánnal egyébként mintha hadilábon állnának: a zenész szerint elenyésző az ottani táboruk, és az indulás helyszíne is inkább az Egyesült Államok volt. (A 2001-es Under the Pipal Tree-t is az amerikai Tzadik Records adta ki. És mellesleg egy L’America című szám is volt rajta.) Japán egy kicsi sziget, megvannak a saját hőseik – mondja Taka, amikor pedig említjük, hogy élénk azért ott a zenei élet, hozzáteszi: igen, vannak számosan, „megannyi unalmas zenekar”. Ahogy sejtjük, a popos-tinilányos J-rockról sincs jó véleménnyel: „valóban, utálom a j-kib*szott-rockot.” A drone-ban nyomuló japán Borist azért kedveli.

A felemelő, a Requiem for Hell-lel záró koncertet látva pedig örülhetünk: Taka lapunknak rocksztáros lazasággal, mosolyogva mondta, hogy itt lesznek tíz év múlva is, sőt, örökké létezni fognak.