Azért létezem, hogy az érzéseimet elbeszéljem

Egyre lágyuló francia melankólia: a Dürerben fellépő Les Discrets alapemberével beszélgettünk.

Egy sötét kisbusz a télesti zimankóban: talán a legmegfelelőbb helyszín melankolikus, felkavaró zenék hallgatására. Az ezredforduló darkos fiatalja érzeleghetett stílszerűen az Árnyak Éjszakai utazás című lemezére, míg az évtized végének emóba forduló tinédzserének már ott volt mondjuk az AFI-tól a Decemberunderground. Persze, ne legyünk gonoszak: a most tárgyalt francia Les Discrets azért nagyon más színvonal, jóval különlegesebb, valódibb zene az említetteknél. Olyanokat érdemes említeni a post-rockos shoegaze-től indult csapat kapcsán, mint az Arctic Plateau vagy az Amesoeurs: igazi francia zenei borongás ez, amit a január 14-ei, szombati düreres koncert résztvevői is megtapasztalhattak.

Mi viszont már előtte meggyőződhettünk róla az említett kisbuszban: az idén érkező új album valóban teljesen más lesz, mint a korábbiak. Mert nemcsak interjúzhattunk a csapat lelkével, Fursy Teyssier-vel: másodmagammal végig is hallgathattuk a már trip-hopos, art rockos irányba kalandozó Prédateurst. Ki is mondta Teyssier: ez leginkább egy indie rock albumnak mondható. S abból is roppant különlegesnek: a Les Discrets jellegzetes hangulata, őszies melankóliája maradt, csupán a stílus lett még egy fokkal nyugtatóbb, mélázósabb. „Ugyanazt mondom, csak már kicsit máshogy”, jegyzi meg már a szövegekre is utalva, és tényleg ez foglalja össze legpontosabban. (Ahogy mindez hallható volt már a tavalyi, új EP-n, a Virée Nocturne-ön is.)

Rákérdezünk, ez új kezdet-e, de szerinte inkább csak új utakat keresett, és az eddigiek visszatérhetnek még később. A torzító a következő albumon nagyobb szerepet kaphat még, de most van olyan szám is, „ahol még csak gitárra sem volt szükség”, így kölcsönözve némileg hidegebb, mechanikusabb hangzást is a lemeznek. A korábbi melegebb hangzással szembeni hidegségre vonatkozó megállapítás már az újságíró kollégától jön, Teyssier pedig bólint: még nem gondolt bele, de valóban így van. Buszok helyett ugyanakkor a vonatutak voltak rá nagy hatással: az egyik dal konkrétan is erről szól, de van, ahol egyenesen azt említi: olyan érzésünk lehet, mintha asztronautaként kutatnánk a világűrt.

Pedig amúgy épp hogy nem emelkedne el a földtől: természetközeli, környezetünk hangjait megidéző zenéje még szövegileg is a kivonulást idealizálja, az emberek kizsákmányoló természetét emlegeti fel. A Prédateurs cím is ránk vonatkozik, s az új lemez borítóján is egy bárányt láthatunk. Ezt amúgy már nem ő tervezte, bár grafikusként is ismert, és számos zenekar albumát öltöztette már egyedi köntösbe. A tavalyi német Prophecy fesztiválon még kiállítása is volt: mint mondta, elég stresszes helyzet volt, mostanában pedig borítók helyett többnyire magának rajzolgat.

Az állatvédelem elmondása szerint felesége révén is fontossá vált számára, s ellenzi a túlzó kizsákmányolást, túlhasználást („overexploitation”): lemezének etikai üzenete, hogy nem vagyunk a Föld urai. Mégis csak meghódítottuk viszont a bolygót, sőt, a világűrt, vetem fel, mire megjegyzi: igen, Mars-expedíciót tervezünk, s közben a szomszédban is hihetetlen a szegénység.

Már hazája kapcsán vetjük fel: Yann Tiersen említette még az Amélie hamis párizsi romantikáját, ő is hasonlóképp látja ezt? „Valóban hamis a kép, Párizs sokszor mocskos, fojtogató, a filmes ábrázolásból viszont gyakran hiányzik a köztes helyzetek bemutatása.” A filmek említése nem véletlen: elmondása szerint megnéz ő is heti tíz-tizenötöt, nagy hatással vannak rá, az új album is filmzeneszerű olykor, film noir-ba illő hangulatokkal. Zenei téren pedig már a Massive Attack hatott rá, a kései Pink Floyd vagy épp a Blonde Redheadtől a Misery Is A Butterfly.

Zenéje továbbra is rendkívül érzelmes, adódik is a kérdés, nem nehéz-e dalba foglalni mindezt. „Dehogy, ez az, amiért létezem.” És bár eddig minden szövegét franciául írta, angolul sem nehéz megfogalmaznia hangulatát: a Prédateurs két száma így már angol lesz. („A béna akcentusommal”, teszi hozzá.)

A mechanikusabb hangzás aztán meg is zavar minket: egy rendőr húz el az Ajtósi Dürer soron, de mintha csak az adott dal részét képezné a szirénahang. Annyira, hogy Teyssier is felkapja a fejét. „Már kezdtem gondolkozni, hogy ilyet is beépítettem volna?” – teszi aztán hozzá nevetve.

Budapestből egyébként nem látott sokkal többet ennél a sötét utcánál: de amennyit igen, az elmondása szerint kifinomult ízlésűnek tűnt, Németországhoz hasonlónak. Előzőleg Szlovákiában járt, az inkább Romániára emlékeztette: persze, nem annyira negatívumként mondja, meg is jegyzi, milyen jó volt ott, és hogy meglepte, de a legnagyobb rajongói a németek mellett a jelek szerint a szlovákok. Ő egyébként Közép-Franciaországból jön, mint kiderül, ugyanúgy Lyonból, mint a Chenille-énekesnő Asphodel (Aurélie Raidron). Utóbbi tavalyi lemezéről megemlékeztünk többször is: Teyssier is kiemeli, hogy Asphodel tanította énekelni, elképesztőnek tartja, mi mindenre képes a hangjával a Pin-Up Went Down avantgárd zenekar torka.

Ha pedig énekesnők, említhetjük az Amesoeurs-t is, ami ugyan csak egy lemezt jegyzett, de az annál emlékezetesebb volt. A borítóról készült posztert árulták is a koncert előtt, sőt, a végére még egy Amesoeurs-szám, a Gas in Veins feldolgozása is jutott. Teyssier mellett az általunk decemberben interjúvégre kapott Neige (Alcest) volt még benne, s Audrey Sylvain énekesnő, aki utóbb a Peste Noire-ban borzolta a kedélyeket. (Nemrég viszont otthagyta a csapatot.) „Jól állt neki ez a démonibb hangzás, s bár én szívesen újraindítanám az Amesoeurst, félek, az egyedüli vagyok, aki így érez” – jegyezte meg Teyssier. (Decemberben Neige-t is kérdeztem erről, ő valóban nem kecsegtetett folytatással.)

Az új Les Discrets mindenesetre érkezik áprilisban, öt évvel a második album után. Hamar a végére érünk, az énekes-gitáros nem is nagyon hallgat elmondása szerint negyven percnél sokkal hosszabb albumokat. És valóban: ennyiben is tökéletesen vissza tudta adni azt, ahol jelenleg zenéje tart. Érdemes várni a megjelenést.