Öt film, amit érdemes volt idén látni

Második világháborús agónia, vicces szuperhősök, dráma és egy újabb magyar filmes siker kedvenc 2017-es filmjeink között.

Testről és lélekről

– A szerelemért kockáztatnunk kell, hogy hülyét csinálunk magunkból. De hát, ha valami megéri, akkor ez az – fogalmazott februári interjúnkban Enyedi Ildikó a Testről és lélekről kapcsán. A szerelem kockázata egy hétköznapi szituációban is nagy bátorságot igényel, a film két főszereplője (Borbély Alexandra és Morcsányi Géza alakításában) számára azonban a másik valóban elérhetetlen távolságban van. Egészen addig, míg ébren vannak, álmukban ugyanis eltűnnek a valóság akadályai, a visszahúzódó szerelmesek szarvasként járják az erdőt. Együtt, hiszen az álom is közös. A kérdés csak az, mire mennek egymással, ha az álombéli fagyott zuzmók és a behavazott patakpart helyett egy nagyon is valóságos vágóhíd falai között találkoznak újra.

A film a téli erdő csendjét csempészi a nézők szívébe, ennek pedig nemcsak a közönség, de még a hagyományosan politikus berlini filmfesztivál zsűrije sem tudott ellenállni, Enyedi Ildikó alkotásának ítélték a mustra fődíját, az Arany Medvét. És a szakmai elismerések azóta egyre gyarapodnak. Novemberben a film operatőre, Herbai Máté a bydgoszczi Camerimage nemzetközi filmoperatőr-fesztivál fődíját nyerte el, Borbély Alexandra a legjobb színésznő díját vehette át az Európai Filmdíj berlini gáláján, nem sokkal később pedig kiderült, az Amerikában is nagy sikerrel debütált alkotás bekerült a legjobb idegen nyelvű filmek szűkített Oscar-listájára. Vagyis már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy március 4-én ismét magyar sikerért szoríthassunk a Los Angeles-i gálán. (F. B.)

Dunkirk

Christopher Nolan 2017-ben egy olyan filmmel jelentkezett, amelynek megtörtént eseményei legalább annyira a máról is szólnak, mint a második világháborúról. A Dunkirk a Franciaországban rekedt és németek által körbezárt brit csapatoknak a háború menetét is megfordító mentőakciójáról szól, amely esemény ma leginkább az unióból való kilépés parafrázisaként értelmezhető.

A kissé furcsa, azóta is vitákat, további kérdéseket generáló tettre mindenesetre ez a film úgy próbál reflektálni, hogy hangsúlyozza: nagyon fontos az összefogás, mert csak az szolgálhatja egy nemzet boldogulását. (Ugyanakkor az persze nem derül ki, hogy a rendező a brexit mellett vagy ellen tette le ezzel a voksát.) Az alkotás egyébként Nolan egyik legletisztultabb dolgozata, amelyben a képeknek és a hangkulisszának nagyobb szerepet szánt, mint a dialógusoknak

A látványos operatőri munka (Hoyte Van Hoytema), a hatásfokozó zajzene (Hans Zimmer) és a többnyire ismeretlen színészek mind remekül visszaadják vagy aláhúzzák ennek a háborús momentumnak a kétségbeesett és feszült voltát. Egyedül a befejezésért kár, a pilótát alakító és gyakorlatilag csak a szemével játszó Tom Hardy siklórepkedése és földet érése bosszantóan elcsépelt pillanatok. (V. Zs.)

anyám!

Kevés ellentmondásosabb film akadt 2017-ben Darren Aronofsky mesterművénél. Az anyám! megosztott kritikusokat és nézőket egyaránt: utóbbiak többsége például az amerikai mozikból kijőve a legrosszabb, F minősítéssel illette az alkotást. De az ítészek egy része is meg volt győződve róla, hogy ugyan nagy ívű és nehezen feledhető produkcióról van szó, de mégis csak a blöff kategóriájába sorolható a mű.

Pedig erről szó sincs, sőt! Aronofsky eddigi egyik legkiforrottabb, legpontosabb filmjéről beszélhetünk. Míg az Anyám! ellenpontjaként működő A forrásnál még inkább kiálthattunk néhol fárasztó művészieskedést, az idei alkotásnál már minden egyes motívum, vallási vagy kulturális utalás a helyén van. Mégsem merül ki az egész annyiban, hogy a rendező újramond néhány bibliai történetet. Az Anyám! bestiális jeleneteiből ugyanis nagyon is érvényes és kézzelfogható egész áll össze. Hogy Aronofsky olvasata roppant nihilista, nehezen elviselhető világképet mutat, az már egy másik kérdés. Viszont hiába tolnánk el magunktól, a film magába szippant, a végére pedig csak a döbbenet marad.

Előszeretettel sokkolt korábban is a rendező, ez viszont már más minőség, mint a Rekviem egy álomért vagy a Fekete hattyú esetében. Itt egyszerre kérdőjeleződik meg minden, ami számunkra valaha is fontos volt: sokkoló képet mutat emberségről és művészetről, nőkkel szembeni hozzáállásról és a természet kizsákmányolásáról egyaránt. Aronofsky idei filmjéről sokáig beszélni fogunk még. (L. D.)

Teljesen idegenek

Bár sajnálatos módon egyre kevésbé érvényesülő udvariassági szabály, de valljuk be, nem számíthat igazi beszélgetésnek és minőségi időnek, ha egy asztaltársaság tagjai a telefonjukkal foglalkoznak vacsora közben. A Teljesen idegenekben azonban szándékosan dönt úgy a párokból meg egy csatolt részből álló baráti társaság, hogy az asztalra kiteszik az okoskészülékeiket.

Az elhatározás egy furcsa, ártatlannak induló játékért történik: mivel mindenki magabiztosan állítja, nincsenek titkai, a kompánia úgy dönt, derüljön ez ki feketén-fehéren. A szabály pedig az: ha valaki üzenetet kap, azt fel kell olvasnia, ha pedig hívják, akkor ki kell hangosítania a beszélgetést. Ami könnyed szórakozásnak indul, hamar véresen komoly drámává fajul. Sorban kerülnek a felszínre a kisebb-nagyobb füllentések és félrelépések.

Paolo Genovese rendkívül szórakoztató, mindvégig izgalmas filmje meggyőzően mutatja be, hogy bármennyire is azt hisszük, ismerjük barátaink, szeretteink igazi arcát, senki nem képes valójában teljes őszinteséggel beszélni sem az érzéseiről, sem a vágyairól. A film megtekintése után pedig az a kényelmetlen kérdés motoszkál tovább bennünk, hogy nem jobb-e fogolyként az illúziók világában maradni, ezzel garantálva a tartós családi békét. (Sz. I. P.)

A galaxis őrzői vol. 2.

Ha a Marvel-univerzum képregényfilmjeinek titkát keressük, akkor a lenyűgöző látvány mellett egyértelműen a humor az a közös pont, amelyik mindegyik alkotás tartozéka. Van, ahol ez kevésbé látványos, van, ahol jobban előjön, de szinte biztos, hogy jó párszor nevetni fogunk, ha beülünk valamelyik ismert szuperhős filmjére. Még ebből a mezőnyből is kiemelkedett a 2014-ben megjelent A galaxis őrzői, amelyben az űr egy egészen különös pontjára kalandoztunk, távol Vasembertől, Amerika Kapitánytól és társaiktól. Itt összeállt egy piti bűnözőkből álló csapat, akikkel nem éri meg packázni: Mordály, a puskás mosómedve; Peter Quill, avagy Űrlord, a Földről elrabolt, kalózok között nevelkedett fiatalember; Groot, az óriási falény; Gamora, a zöld bőrű bérgyilkos és Drax, az iróniát kicsit sem értő óriás fogott össze, hogy legyőzzék a galaxis egyik legnagyobb urának szolgálóját.

Az idei folytatásban az első rész által feldobott rejtélyeket a megszokott humorral és retró slágerekkel vegyítve vizsgálta meg James Gunn: a középpontban az áll, hogy ki is valójában Űrlord édesapja. A válasz megrázza az egész csapatot – most dől el igazán, kitart-e a köztük szövődött, eddig erősnek tűnő barátság. (P. B.)