Kafka 1924-ben hunyt el a kierlingi szanatóriumban, Bécs mellett: már nem érhette meg, hogy csapata megnyeri az első osztrák profi bajnokságot. A Hakoah Wient végül 1938-ban, az anschluss után zárták ki az osztrák ligából, eredményeit törölték; Kafka kedvenc húgát, Ottlát 1943-ban végezték ki Auschwitzban.
(vonat)
Érsekújvár–Pozsony-járat. A fülkében rajtam kívül ketten ülnek, két egyetemista: joghallgató lány, közgázos fiú. A fiú azt mondja: már eldöntötte, a Szlovák Nemzeti Pártra fog szavazni.
– Aha, de miért? – kérdezi unottan a lány, műkörmét babrálva. A fiú vállat von.
– Nem is tudom. Az utóbbi időben egyre aktívabbak a magyarok mifelénk. Bálokat rendeznek meg ilyesmi. Nem szeretem őket. Se a magyarokat, se a cigányokat.
A lány felnéz.
– Pfuj! – mondja utálkozva –, ki nem állhatom a mocskos cigókat, kemencébe velük!
Legközelebb, gondolom, mi jövünk.
(minden rendben)
Tizenhárom-tizennégy éves koromban a VSZ Kassa csapatában futballoztam. Az öltözőben a magyar szitokszó volt, durva sértés. Ha valakit meg akartak alázni, azt mondták rá: „te magyar”. Senkinek sem árultam el, hogy én is az volnék. Nem is nagyon beszélgettem senkivel. Ma is előttem van a jelenet:
– Tudod, miért nem te vagy a csapatkapitány? – az alkoholista edző egészen az arcomba hajol, ahogy ezt kérdezi. – Azért, mert néma gyerek vagy, bazmeg, azért!
A többiek nevetnek: na mi van, Jozko, megkukultál? Velük nevet az edző is, fejét csóválja. Az edzés után nem várom meg a villamost a többiekkel, inkább futva indulok haza, vállamon a sportzsák, nem is futás, hanem valami kétségbeesett rohanás, el, elfelé, ki ebből a világból, lihegve érek haza, anyám kiszól a konyhából, „minden rendben, fiam?”, én meg csak bólintok némán, hogy persze, minden rendben.
