dr Máriás: Bokros Lajosnál és Lázár Jánosnál is lóg festményem

Máriás Béla híres magyar és nemzetközi bűnözők portréit használja fel új sorozatához.

– Félve kérdezem, de lehetséges, hogy egyes politikus modelljeinél jobban kedveli a mostani sorozat bizonyos képviselőit?
– Érzelmi viszonyom nem befolyásolja, hogy kit festek meg. Ezeket az arcokat és szereplőket elsősorban a társadalmi beágyazódottságuk és befolyásuk alapján választom ki. Tehát nem azért festek egy Orbán Viktor-képet, mert szeretem vagy nem szeretem, hanem mert az arca, amely nagyon sok helyről visszaköszön, és nagyon sok mindent odaképzelünk mögé, megjeleníti azt a kort, amelyben élünk, és rengeteg indulatot vagy éppen reményt ébreszt.

– Hogyan reagálnak maguk a politikusok a róluk készített festményekre?
– Voltak olyanok, akik nagyon megsértődtek, de mivel a közszereplők általában hiú emberek, akadtak, akik számon kérték, hogy miért maradtak ki a sorból. Meg olyanok is, akik politikustársuk megviccelésére vásároltak képet. Szerintem ők a szerencsésebb esetek, mert a kultúrát legalább egyfajta szellemi tartományként és inspiratív közegként közelítik meg. Szembesülnöm kellett olyan politikusokkal is, akik rosszindulatú propagandának tartják, amit művelek. Tíz évvel ezelőtt, amikor az első ilyen tematikájú kiállításom megnyílt, még sokkal meglepőbb volt a közeg számára a működésem. Akkor nemcsak a galéria félt tőle, hogy ellenségeket szerez és támogatásokat veszít el, hanem az újságírók is idegenkedtek írni róla. Sőt, akit felkértünk a kiállítás megnyitására, egészen másról beszélt, nem a képekről. És hát jól tudjuk, hogy ebben a sógor-koma-jóbarát világban a bosszú elsősorban a rezzenéstelen arcú elhallgatás és kirekesztés. Én is leginkább ezzel találkozom.

– Aztán eljött az idő, amikor kiderült, hogy egész jó üzletet lehet csinálni politikusportrékkal. Mit gondolt, amikor látta, hogyan csilingel a kassza Tereskovánál az Orbán-portrék után?
– Válaszul írtam egy vígjátékszerű regényt Mona Lisa és a tenger címmel, amely az idei könyvhétre jelent meg, amelyben áttételesen ezt a történetet és egyéb, képzőművészettel kapcsolatos élményeimet és gondolataimat írtam meg. Ebből is kiderülhet, hogy a celebekkel szemben én remete vagyok, aki a saját műhelyében egyedül tölti a legtöbb idejét, s nem saját maga ünnepeltetése céljából fest. Azért használom fel a népszerű művészeti stílusokat és a híres személyek arcvonásait, mert általuk váltok ki érzelmeket és hozok elő a nézőkben emlékképeket. Például az egyik képemen Sztálin Jackson Pollock csorgatott festészeti stílusával megjelenített arca hordozza az önellentmondás feszültségét. Ez azt jelenti, hogy a mi életünkben Sztálin nagyon is ott van még, így mi máshogyan viszonyulunk ahhoz a korlátlannak hitt szabadsághoz, amit Pollock festészete egyébként képvisel. Ha ezt a képet egy amerikai látja, megértheti, milyennek láthatjuk mi őket és szabadságukat. Máshogyan. Óvatosabban. Sok kiábrándító tapasztalattal súlyosbítva. Képeim történelmi és politikai utalásai iránt sem marad közömbös a néző: vagy felnevet, vagy felháborodik, vagyis én valójában a néző érzelmeivel festek. Visszatérve Tereskovára: bárki bármit festhet. Jómagam tavaly decemberben állítottam ki a Godot Galéria falára két Orbán-portrémat, az ő Orbán-képei pedig áprilisban lógtak ugyanazokon a falakon, igaz, az én képeimhez viszonyítva egynyolcad áron kínálva. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem készíthet ő is Orbán-képeket, de elegánsabb lett volna utalni rá: volt némi előzménye az ilyen jellegű munkáinak.

– Ha Kerényi Imre vagy Fekete György kopogtatna ezen az ajtón, nekik is fenntartás nélkül adna el festményt?
– Persze. Ha Sztálin, Fekete György, netán Rózsa Sándor vagy Kodály Zoltán szeretne tőlem festményt venni, ugyanolyan udvariasan fogadnám őket. Egyik pék sem kérdezi meg, hogy a kenyerét vásárló gyilkos-e, vagy szent. Egyébként érdekelne is, melyikük melyik képet választaná, melyik alteregójával azonosulna.

– Hétköznapi állampolgárként sem került közel egy-egy politikushoz vagy politikai formációhoz?
– Természetesen én is elmegyek szavazni, de az a magánéletemhez tartozik. Művészeti tevékenységem ezzel szemben köztevékenység, amely során pártszimpátiától függetlenül egy-egy téma alapos és lehetőleg teljes bemutatása a célom. Ugyanúgy festek bal- és jobboldali politikusokat, és szerintem egyik esetben sem lehet kibogozni, melyik áll közel a szívemhez. Gyurcsány Ferenc például, aki vizuálisan is nagyon izgalmas ready-made, több alkotás alanya. Ábrázoltam őt ártatlan görög kisfiúként a tengerparton Henri Rousseau stílusában, ami utal az ő látszólagos naivitására, amellyel megannyiszor nekiment a jóhiszemű magyar nyugdíjas, ifjúsági és középgenerációs szavazóknak. A másik Gyurcsány-festményem azzal az esettel kapcsolatos, amikor Fábry Sándor a műsorában megköpködte bekeretezett fotóját, majd úgymond megtisztította. Ebből készült az a portré, amelyen a gyurcsányi könnyek meg a hozzávágott paradicsomok találkoznak, tehát a látszólagos ártatlanság és a gyűlöltség. Számomra ezek a rétegek az izgalmasak, s nem is csak számomra, sokan kedvelik a festményeimet. Van Bokros Lajos házában és Demszky Gáboréban, Erős Jánosnál, Kósa Lajos és L. Simon László tulajdonában, valamint lóg Lázár János irodájában is.

– Akár azt is mondhatnánk, a magyar politika kiegyezik drMáriásban, ön lehet az új nemzeti minimum
– De jó volna! Persze én semmi mást nem szeretnék, csak festeni, és megélni belőle.

– Szóba került már a Vajdaság. Egyszer azt nyilatkozta, keményebb volt az alternatív kulturális élet az egykori Jugoszláviában. Mit értett ezen?
– Vajdasági magyarként kettős kulturális kötődésben éltünk abban a nagyon összetett és sokszínű közegben. Az ottani harsány, vad attitűd lenyomatot hagyott bennünk, és válaszolni is kellett rá már csak azért is, hogy védekezni tudjunk. És bár csupán 300 kilométerrel költöztem északabbra, itt egészen más habitus uralkodik, amihez mind a mai napig nem tudtam teljesen alkalmazkodni. Ez lehet az oka annak is, miért szólalok meg én másként, és magyarázza azt az értetlenséget, amellyel sokan viszonyulnak tevékenységemhez. Egyfajta déli hang az enyém, harsányabb, kritikusabb, színesebb és groteszkebb.

– Elég sokan féltik ma is a szabadságot a hatalomtól. Akkor miért nem virágzik látványosan az underground kultúra?
– A régi undergroundot az erősítette fel, hogy tilos volt, s már csak emiatt is sokkal izgalmasabb a közönség számára. Ma a rendszerkritikus underground sokkal nehezebb helyzetben van, mint a szocializmusban, mert egyrészt már nem az igazmondás, az eredetiség és a minőség számít, hanem kizárólag az eladott belépők, másrészt óceánnyi külföldi konkurenciával kell versenyezni. Emellett a mai fiatalok sokkal kényelmesebbek, valószínűleg azt éreznék a legnagyobb tragédiának életükben, ha eltűnne az internet, amely persze nagyon jó dolog, csak éppen elvonja a figyelmet, és részben azt eredményezi, hogy a mai generációk életéből elapadnak az alapvető, meghatározó élmények, tragédiák és örömök. Kevesen beszélnek arról is, hogy a művészek körében eluralkodik a megfelelni akarás. A fiatal alkotóknak, zenészeknek azt kellene inkább megvizsgálniuk, mit találnak a lelkükben és a fejükben, hogyan tudják azt felszínre hozni, nem pedig a különféle felkacagási és lájkolási köröknek kellene teljesíteniük. Sajnos úgy látom, alapvető változás alakult ki az emberek gondolkodásában. Ahelyett hogy saját különlegességüket keresnék, görcsösen akarnak megfelelni a középszernek.