Mészárlás pihenőkkel

Kárpátalján minden fenekestül felfordult, az embereknek új életstratégiákat kell kialakítaniuk.

Megérkezünk a Sas családhoz, szép tágas lakásba a vasúti dolgozóknak épült lakótelepen. Fiatal nyugdíjas nagyszülők, frissek, energikusak, akik tisztességben felneveltek három fiút, és most minden boldogságuk a két unoka. Elégedett, szép életútnak lehetnénk tanúi, ha nem volna háború. De van. Várjuk Tamást, a legkisebb fiukat, a 29 éves kétgyerekes családapát, aki éppen szabadságon van itthon. Nyílik az ajtó, beszalad két édes kisfiú, egy kétéves és egy hároméves meg egy gyönyörű, de csonttá fogyott édesanya és a katona. Hirtelen olyanná válik a nappali, mint egy abszurd dráma színpada, ahová felsorakoznak a szereplők, hogy egy békés estét jelenítsenek meg, amelybe majd hirtelen be fog törni valami iszonyatos. Újságíró, fotós, lelkipásztor, családtagok, kisfiúk és a katona. A szereplők teáznak, a kisfiúk kipakolják a nagymama szekrényéből a játékokat, vonatoznak és bohóckodnak, a nagymama mosolyogva válaszol, és végigsimít rajtuk, ha mutatnak neki valamit. De a tekintete merev, és kitereli a kisfiúkat, mikor arra terelődik a szó, hogy milyen érzés az, amikor földön fekvő emberbe lő bele valaki. Tamás elmondja:

– Akkor veszted el a fejed, ha olyan hal meg melletted, akihez volt valami közöd. Összebarátkoztam egy ukrán fiúval, akinek hároméves kislánya volt, pont akkora, mint az én fiam, és mesélte, hogy ép bőrrel haza akar jutni, mert a két kezével építi a házat a családjának, és akkor mellettem szétrobbant a feje. Először sokkban vagy. Aztán pánikban, hogy te leszel a következő, jön a halálfélelem, az borzasztó, és amikor rájössz, hogy élsz, elönti az agyadat a vörös gőz, és lősz, lősz, lősz, és nem érdekel, hogy az ellenség a földön fekszik, és az életéért könyörög. Csak az első néhány napban álmodsz vele, aztán mindegy lesz, ha alhatsz, alszol, ha ehetsz, eszel, semmi nem érdekel.

Egy-egy ilyen bevetés, amikor lakásról lakásra járva kellett megtisztítani a városokat, mindenhol megbúvó ellenséggel övezve, három-négy napig tartott, közben nem ettek, nem aludtak, és vizük is csak anynyi volt, amennyit vittek magukkal, de Tamás azt mondja, ilyen stresszben amúgy sem voltak éhesek vagy álmosak. Ha esett, rajtuk száradt meg a ruha, ha felrobbant körülöttük valami vagy valaki, zsákba szedegették össze a bajtársaik végtagjait, mert kellett valami bizonyíték, hogy elestek, az eltűntek után ugyanis nem fizet az állam semmit a hozzátartozóknak, mondván, majd előkerülnek. Négy nap mészárlás után három-négy nap pihenő következett, és utána ismét irány a pokol.

Sas Tamást tavaly áprilisban sorozták be, álmában sem gondolta volna, hogy a frontra megy, azt mondták neki, csak adategyeztetés miatt kell megjelennie a sorozóbizottság előtt. Nos, nem mondtak igazat, néhány órája volt, hogy összepakoljon, s bár akkor is úgy tudta, csak 45 napra vonul be, máris indították a keleti frontra. Az első időkben az volt a feladata, hogy a városok kiürítésekor az ellenőrző pontokon álljon. Bár Tamás pontosan elmondta, hogy hol volt, és milyen beosztásban, az ördög nem alszik, nem írom le inkább. Szóval a Donyeck környéki városokban az emberek néhány órát kaptak arra, hogy elhagyják a lakásukat. Meg volt határozva néhány két-három sávos úgynevezett zöld útvonal, amelyen a civilek közlekedhettek, aki arról letért, lőttek rá. Az ellenőrző pontokon a polgári lakosság közül ki kellett szűrni a szeparatistákat.

Legkönnyebben a tetoválásaik, illetve a bűnügyi nyilvántartásba felvett ujjlenyomataik alapján ismerték fel őket, a csapatban volt tetoválás-szakértő. A szeparatisták között ugyanis – régi orosz szokás szerint – rengeteg szabadon engedett rab van, akikről mindent elmondanak a tetoválásaik, és ezek alapján még azt is meg lehet mondani, hogy melyik börtönben és meddig kellene, hogy üljenek. Ezek a kemény fiúk gyakran úgy próbáltak kijutni a városokból, hogy túszul ejtettek egy bábuskát, akit az anyjuknak adtak ki, és arra hivatkoztak, hogy őt kell kikísérniük. Tamás elmesélte, hogy a csecsen zsoldosokat nem lehetett elfogni, mert azonnal fejbe lőtték magukat. Olyan velük nem eshetett meg, hogy fogságból visszatértek az övéikhez, mert a becsületük elveszett, és nem tudták volna meggyőzni a társaikat arról, hogy nem vallottak kínzások hatása alatt.

Fogságba kerülni elég reménytelen helyzet, mert sok ezer dollárt kérnek az oroszok a foglyokért. Az állam nem fizet, a családoknak kell összetarhálniuk az összeget abban a tudatban, hogy addig a fiuk rabszolgamunkát végez, s ha nem jön érte pénz, idővel akár ki is végezhetik.

Tamás most már Munkácson van, hétvégenként jöhet haza. Talán már nem viszik vissza a frontra, eddig nem sebesült meg komolyabban, talán már nem is fog. Rengetegen imádkoztak érte, az édesanyja szerint ez mentette meg, de azokat a napokat nem fogják soha elfelejteni, amikor nem tudtak beszélni, és nem tudhatták, él-e, hal-e a legkisebb fiú. Tamást az egy év kötelező szolgálat után áprilisban leszerelik, de ez semmire nem garancia, a háborúnak kell az ember, sokan egy nappal a leszerelés után újra behívót kapnak. Éppen ezért abban a pillanatban, ahogy leszerel Tamás, az lesz a család első dolga, hogy áttelepül Magyarországra. Nem érdekli őket, mit hagynak itt, nem érdekli őket, miből fognak élni, csak el innen a lehető leggyorsabban.

A másik családban Jávorszki István szerencsésebb volt, mint Tamás, őt is tavaly áprilisban sorozták be, de még idejében aláírt egy papírt, hogy nincs felkészülve arra, hogy embert öljön, ezért repülőtér őrzésére rendelték ki, ahol nincs közvetlen életveszélyben. Ennek a családnak a sorsa jól példázza azt, hogy milyen kilátástalan helyzetbe kerültek azzal, hogy a családfenntartó elment. Havi háromezer hrivnya a jövedelmük, ehhez jön még a nagymama nyugdíja, ugyanis a szükségben összeköltöztek. Ebből a pénzből csak gázra 1500 hrivnyát fizetnek ki, egy darab csirke far-hát 17-18 hrivnya, rohan fel a krumpli ára, gyümölcsöt csak ritkán esznek. A tiszteletes úrral megvitatják, hogy a héten a gránátalma volt megfizethető, ezért a beregi földművesek gránátalmával etették a gyerekeiket, az alma már elfogyott, a krumpli is, a tavalyi rossz idő miatt nem is volt jó a termés.

De legalább béke van, élni lehet, bár orvosa nincs a falunak, mert elvitték volna katonának, ha nem menekül el, és tanár is alig akad, mert ők is elmentek. A református ifjúsági csoport, amelyik tavaly még 17 főből állt, idén megszűnt, mert mindenki külföldre távozott. Egyre kevesebb a magyar gyerek, a kismamacsoportba házról házra járva kell összeszedni azt a néhány magyar anyát, aki még itt él – ezerévnyi történelem lassan átadja a helyét egy másik történelemnek, amelyet már nem a magyar közösség ír.

A sorozat első részét a múlt heti Magyar Nemzet Magazinban olvashatja.

Folytatjuk.