Amikor a média nem képes az önkorrekcióra, a programozók segítenek – vagy legalábbis megpróbálnak. Nagyjából így foglalható össze az a küzdelem, amely az álhírek eddig szinte korlátok nélküli terjedésének letöréséért folyt az elmúlt időszakban, és folyik jelenleg is.
Donald Trump amerikai elnök tavalyi választási győzelme után, illetve kevésbé intenzíven már előtte is, újra és újra felmerült, hogy az eredményben komoly szerepe volt az igazságot elferdítő, illetve egyszerű hazugságokat közlő portáloknak. Ezek nem elhanyagolható hányada ráadásul még csak nem is politikai vagy propagandacéllal jött létre, hanem azért, hogy a bombasztikus, vagy annak tűnő, ezért a közösségi médiában könnyen és gyorsan terjedő netes tartalommal minél több kattintást és ezáltal minél több hirdetési bevételt érjenek el. Immár kijelenthetjük: eme üzleti lelemény az óriási és – nyelvi értelemben – homogén amerikai piacon működött is. Olyannyira, hogy a benne részt vevők egy része Trump győzelme után fel is tette magának a kérdést: mi tettük ezt? Ha erre nem is lehet egyértelmű igennel felelni, az kétségtelen, hogy az egyre nagyobb tömegben, egyre nagyobb amplitúdóval, tehát egyre kikerülhetetlenebbül megjelenő álhírek torzíthatják a közbeszédet, s így a politikát is képesek befolyásolni. Ez egyébként már olyannyira tényként kezelhető, hogy maga a Facebook is elismerte: egyes kormányok és más csoportok a közvélemény befolyásolására használták felületeiket.
A jelenség pedig természetesen nem korlátozódik Amerikára. Mi is körülnéztünk már ebben a sajátos piaci szegmensben, még tavaly februárban, és azt találtuk, hogy hazánkban is virágoznak ezek a sokszor nagyobb lapokéra kísértetiesen hasonlító címen futó, szenzációhajhász, ám minden tényszerűséget nélkülöző, és nemritkán veszélyesen félrevezető, vagy egyszerűen lopott cikkeket közlő kiadványok. Egy ilyet üzemeltetni összehasonlíthatatlanul olcsóbb, mint valódi hírportált, a Facebookon pedig mindent visznek a kattintásvadász címek és a látványos fotók. Igaz, a magyar reklámpiac méretét nem lehet az amerikaiéval egy lapon említeni, ezért itthon nem akkora biznisz kamuportált fenntartani, mégis sokan megpróbálják.
Trump győzelme óta azonban Európa-szerte igyekeznek hatékonyabban fellépni a kártékony, hírnek látszó hazugságokkal szemben, elsősorban a közösségi oldalakat mint legfontosabb terjesztési platformokat megcélozva. Az alábbiakban ilyen kezdeményezéseket mutatunk be.
Németországban például a Facebook a Correctiv nevű nonprofit tényfeltáró újságírói közösséggel működik együtt, melynek munkatársai megvizsgálják a felhasználók által álhírként megjelölt tartalmakat, és ha valótlanságot tapasztalnak, akkor figyelmeztetést fűznek hozzá. Emellé jogi „rásegítést” is rendelnének a német honatyák, ami nem törvényi szigorítást jelentene, hanem egy olyan új, kiegészítő jellegű jogszabályt, amely a már létező törvények betartására sarkallná a közösségi oldalakat – elsősorban gigantikus pénzbüntetések kilátásba helyezésével. Szintén friss hír, hogy Franciaországban mintegy harmincezer Facebook-fiókot töröltek – a bő harmincmillióból – azzal az indokkal, hogy megpróbálták befolyásolni az ottani elnökválasztást. Korábban pedig, a hollandiai választás előtt, már az amerikai voksolás miatti kritikákra reagálva egy olyan eszközt vezettek be, amellyel jelezhető, ha valakinek aggályai vannak egy bejegyzés valóságtartalmával kapcsolatban.
Mindeközben pedig Londonban több cég is fejleszt már olyan algoritmusokat, amelyek az embereknél gyorsabban – és automatikusan – képesek ellenőrizni a cikkek valóságtartalmát. Legutóbb egy görög programozó, Andreasz Vlahosz nyilatkozott a The New York Timesnak arról, hogy brit startupjuk hamarosan előrukkol az első ilyen, a gépi tanuláson alapuló megoldással. Gépi tanulásnak, angol kifejezéssel machine learningnek olyan algoritmusok létrehozását nevezzük, melyekkel egy számítógép rengeteg adat – jelen esetben már igaznak bizonyult újságcikk – begyűjtése és elemzése után képessé válik bizonyos sémák önálló felismerésére és akár felbukkanásuk előrejelzésére, anélkül hogy ezeket előre beprogramozták volna emberi „gazdái”. Hogy ez mennyire működik, arra remek példa, hogy egy másik internetes behemót, a Google fordításra használt mesterséges intelligenciája nemrég – kis túlzással – feltalálta a saját nyelvét. Vlahosz már tíz éve kutatja a gépi tanulást, és most arra jutott, hogy olyasmire szeretné felhasználni összegyűjtött tudását, ami mindenki számára hasznos, aki az interneten híreket olvas. Közben ráadásul a politikai közbeszéd minőségén is javíthatnak. Újításuk pedig nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen júniusban az Egyesült Királyságban is választást tartanak, így érdemes már most felkészülni a hazug, ám jó eséllyel vírusszerűen terjedő propagandára. Emellett most vasárnap esedékes a francia elnökválasztás második fordulója, Németországban pedig ősszel voksolnak a szövetségi képviselőkről a választópolgárok, tehát van mire odafigyelni Európában. A technológiai óriáscégeknél és startupoknál dolgozó szakemberek célja ezért, hogy az egész kontinensen elterjesszék a megfelelő álhírellenes megoldásaikat. Különféle hírellenőrző algoritmusokat pedig muszáj lesz alkalmazni, ilyen mennyiségű tartalmat ugyanis lehetetlen kizárólag „élőerővel”, manuálisan ellenőrizni és moderálni.
Hogy milyen erők mozdulnak meg az igazság utáni hajszában, jól jelzi, hogy az imént már idézett The New York Times megszólaltatta Janis Sartsot is, a NATO stratégiai kommunikációs központjának igazgatóját, aki megerősítette, hogy egyre több a szándékosan félrevezető tartalom. Szerinte állami szereplők is dolgoznak azon, hogy bizonyos véleményeket, látásmódokat felerősítsenek a médiában, vagy hogy egyáltalán a fősodrú gondolkodás részévé tegyenek. Ugyanez a szervezet, ahogy több másik is, világméretű programozói versenyeket is szervez a probléma megoldására.
És még ezeken kívül is van bőven előremutató kezdeményezés. A Google mintegy húsz olyan európai projektet finanszírozott már, amely potenciálisan hamis beszámolók ellenőrzését tűzte ki célul. Az amerikai cégóriás brit és francia műhelyekkel, szerkesztőségekkel is összeállt egy olyan digitális eszköztár kialakítása érdekében, amellyel egyszerűbben követhetők a politikai kampányok témái, és így könnyebben kiszűrhetővé válnak a valótlanságok. A francia „alakulat” február óta negyvenhárom sztorit cáfolt meg, köztük például azt is, mely szerint a legesélyesebb elnökjelöltnek tartott Emmanuel Macront Szaúd-Arábia pénzeli. De nem a Szilícium-völgy gigászai állnak minden próbálkozás mögött. Egy francia tanár, David Chavalarias több mint nyolcvanmillió, az elnökválasztásról szóló Twitter-üzenetet elemzett saját szoftverével, ami segíti az újságírókat abban, hogy ezzel az adatbázissal összevetve gyorsan ellenőrizzék az interneten felbukkanó új információkat. Egy pittsburghi egyetemi programozó, Dean Pomerleau pedig a tavalyi amerikai választás után versenyt indított: Delip Raóval, a Google korábbi kutatójával összefogva kétezer dollárt ajánlott fel annak, akinek algoritmusa meg tudja különböztetni az igazi híreket az álhírektől. Mára száznál is több csapat verseng a fődíjért, Pomerleau szerint egyesek már kilencvenszázalékos találati aránnyal dolgoznak. Azt reméli, hogy a projekt júniusi lezárultával ez a szám még tovább nőhet, később pedig a videós tartalmakra is kiterjesztenék erőfeszítéseiket.
Mások kevésbé a csúcstechnológiára helyeznék a hangsúlyt, inkább a közösség erejében hisznek. Jimmy Wales, a Wikipédia alapítója például nemrég jelentette be, hogy profi újságírók és önkéntesek munkáját ötvöző híroldalt indítana. Az önkéntesek tömege a témák kiválasztásában segítene, vagyis tulajdonképpen ők határoznák meg, hogy az újságírók minek járjanak utána. A kiindulópont pedig lehet akár egy álhír is, amelyet végül remélhetőleg sikerül megcáfolni. Az elgondolás nem rossz, bár annyiban azért talán naiv, hogy Wales nem engedne reklámokat az oldalra, hogy semmi ne veszélyeztesse a függetlenségét. A finanszírozást előfizetési díjakból oldaná meg, ami a mai piaci körülmények között finoman szólva is ambiciózus vállalkozásnak tűnik. Igaz, az előfizetők maguk is beleszólhatnának abba, hogy miről szóljon az újság.
A mesterséges intelligencián alapuló szűrőprogramok éppen azért is ígéretesek, mert kiiktatják a folyamatból az emberi tényezőt. A közösségi médiában ugyanis önkéntelenül is azokat a tartalmakat terjesztjük tovább, amelyek saját attitűdjeinknek megfelelnek, ezt követően pedig maguk a közösségi oldalak is egyre inkább olyan bejegyzéseket tesznek elénk, amelyek „saját világunkba” illeszkednek, így tulajdonképpen magunk köré fújunk egyfajta véleménybuborékot. Ez a típusú elfogultság pedig olyan tulajdonságunk, amelyet valószínűleg egy moderátori jellegű szerepben sem tudnánk levetkőzni. Az újságíróknak persze rendelkezésükre állnak olyan eszközök, amelyekkel a tények ellenőrzése elvégezhető. Ezek legegyszerűbbje az érintettek megszólaltatása, a kérdezés – igaz, ez csak akkor hasznos, ha meg is válaszolják. Ami, legalábbis Magyarországon, a jelek szerint egyre kevésbé divat.
