„A Szalézi-díj ösztönzés a szomj oltására”

Bucsy Leventét, az MNO.hu szerkesztő–újságíróját részesítette idén a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia.

– Milyen hang jellemez téged az egyházi témák feldolgozásakor? Sokszor az ember csak rálegyint az ilyen cikkekre, mondván, unalmasak. Te hogyan próbálod felkelteni az olvasók figyelmét?
– Amikor hozzáfogok valamihez, ami persze engem is érdekel, mindig az vezet, hogy hogyan mondanám el a haveromnak az információt. Hinné bárki is például, hogy a városmajori elsőpénteki előadás-sorozatról szóló tudósításokat elolvassák akár több ezren is, miközben élőben 30-40 ember hallgatja a templomban? Félreértés, ez nem az én érdemem. Az én célom is az, hogy akik elolvassák a „végterméket”, egy-egy alkalommal menjenek is el egy olyan szentmisére, ahol az értékes gondolatok forrásával személyesen találkozhatnak. Lehet, hogy elrugaszkodott a gondolkodásom Visszatérve a kérdésre, van ugye maga az üzenet, és vannak a netezők, a kettő közti távolságot leleményességgel, nagy igyekezettel és alázattal kell tudni közelíteni. Egyházi tudósításokat, interjúkat, híreket író pályatársaim és a papság gyakran megsértődik egymásra, miközben nem vesszük észre, mekkora az egymásra utaltság. Azon is úrrá kell lennünk, hogy az egyházzal kapcsolatos sajtóinformációk a „pedofil papozás” vagy a „vatikáni bankszámlázás” árnyékában jelennek meg, és így a mainstream szempontjából a mi cikkeink csak az unalmas „resztli”. De ezt nem szabad így hagyni.

– Foglalkozol ünnepek, sorsok, példaképek bemutatásával. Szerinted az embereknek miért van szükségük az ezekből jövő gondolatokra?
– Ha a Keresztény Élet vagy az Új Ember felváltaná a Borsot és a Blikket a standokon, még látványosabb eredményeket lehetne elérni A viccet félretéve, az emberek hozzáférési szintje az egyházi témákhoz még mindig elég alacsony. Hiába van már egy kvázi egyházi hírügynökség, az azon keresztül nyilvánosságra kerülő hírek nem törik át a falat, még az értékvilágban közös sajtóorgánumoknál sem. Lássuk meg a magunk szemében a gerendát: nem feltétlenül ott kezdődik a baj, hogy az Index jókedvéből bojkottálja a vallási tartalmakat. Lehet, hogy azok nem eléggé színvonalasak. A szomj viszont megvan, ezt egy-egy eltalált tálalás olvasottsági mutatói bizonyítják. Ha nem is volt tökéletes a Jézus „feleségéről” szóló tisztázó összeállítás vagy a Barnabás evangéliumáról megjelent interjú, visszajelzések zápora üzente, hogy „na végre, innen is megírja valaki”. Így volt ez „Az én papom” hiánypótló kezdeményezés ismertetésével is, a papokat konkrét példákkal bemutató interaktív portál csattanós válasznak indult a folyamatos „pedofil papozásra”. Igen komoly érvelőkártyát összeállíthat magának bárki, aki mondjuk egy ateistával vitába keveredik.

– Hogyan tovább a Szalézi-sajtóösztöndíj után?
– Nagyon sajnálom, hogy most az ökumenikus imahét eseményeiről lemaradtam, a felekezetközi párbeszéd ügye rendkívül fontos. De a kitüntetett hét után sem áll le az élet, a közeljövőben is lelki események egész soráról számolhatok be. Februárban például jön a házasság hete, és én ugyan nem vagyok még házas, de készülök rá, hogy az lehessek. És mivel ebben nem vagyok egyedül, ebből az aspektusból máris meg lehet keresni azt a házaspárt, aki vállalta az eseménysor védnökségét. Nem az érdekel, hogy náluk minden szép és jó, és talán nem is kell első levegőre kimondatni velük, hogy „Isten köztük van minden nap”, hanem éppen egymás mindennapi küzdelméből kell tudnunk tanulni. Az esendőség, az elfogadás, a megbocsátás, az összecsiszolódás és hát maga a párbeszéd tesz minket eggyé a másikkal. Konkrétan hosszabb távú terveim nincsenek, de hát a Szalézi-ösztöndíjból úgy tűnik, hogy valahonnan csak jön „rugdosás”, hogy tovább kell menni arra, amerre elindultam.