Amikor e sorokat írom, akkor mellettem a tévében már vagy egy órája tart az Oleg Tabakovról szóló megemlékezés. S ez így van rendjén. Amikor az orosz kultúra ilyen nagy alakja távozik el, akkor az idő, az odafigyelés érthető. Még akkor is, ha éppen kampánycsend van. Oleg Tabakov ugyanis az orosz film és színház olyan alakja volt, akit egész Európa tisztelt. S ha a világ másik része ismerte volna, akkor ugyanígy gondolná. De most Moszkvában visszafogottsága ellenére is az elnökválasztás a legfontosabb. Ez abból is látszik, hogy az 1-es csatornán egy Krímben játszódó film fut, majd utána véletlenül a nemzeti rockot játszó Ljube koncertje megy.
Így aztán Igorral is erről, illetve a választásról beszélgetek. Igor már harmadik alkalommal visz a központba, s osztja meg a véleményét. Mérnökből lett taxis, és láthatóan nem békélt meg a helyzettel. Mesél arról, hogy meg fogják emelni a nyugdíjkorhatárt, és s a levegőben lógó reformok bizony fájni fognak.
Aztán belevág a lényegbe. – Tudja, itt csak egy jelölt van. De ha megfelel mindenkinek, akkor mi a baj ezzel? – fejtegeti. Aztán elkezdi ragozni az eredményeket. Beszél csodákról, rakétákról, ám amikor leállítom, akkor elismeri, hogy a dolog ennél azért bonyolultabb. – Meg kell érteni, hogy a globális befolyás sokba kerül, és ezért kész vagyok áldozni is – dől belőle a hazafiság. Innentől már nem beszélünk reformokról, csak nagyságról. Arról, amit ő annak lát. Talán joggal, talán nem.
Hallgatom a terekről, szélsőséges időjárási viszonyokról szóló előadást már az utcán is. Csontig hatol a hideg, így aztán nincs kedvem vitatkozni, beleegyezem mindenbe. Valahogy így vannak ezzel az oroszok is. Hideg van, nyugatról támadást érzékelnek, így összezárnak. Aztán meglátják, mi lesz.
