Az 1526-os évről mindenkinek a mohácsi csata ugrik be. Augusztus 29-én szenvedett katasztrofális vereséget a Tomori Pál és Szapolyai György vezette magyar hadsereg I. Szulejmán szultán török csapataitól. Most azonban nem erről, hanem egy tíz nappal későbbi eseményről lesz szó.
Ám érdemes az elején kezdeni. Sopronban járunk, a XIII. században. Az addigi határvár és ispáni központ a IV. Béla és Kun László királyok adta privilégiumok nyomán lett királyi város. Akkor alakult ki a ferencesek kolostorát határoló Kolostor utca, valamint az akkori Zsidó utca, amelyet 1440-ben neveztek át Új utcává, és máig így hívják. Ide telepedtek be IV. Béla 1251-es, sok szabadságot adó zsidótörvényei után az izraeliták, valószínűleg Ausztriából és Bajorországból.
A zsidók akkoriban a király kamaraszolgái voltak, közvetlenül neki adóztak – a királyok „zsidótartási joggal” rendelkeztek. Többnyire hitelezéssel, kereskedelemmel foglalkoztak, megbecsülték őket a királyok. Csupán Nagy Lajos gondolta úgy 1360-ban, hogy ideje megválni tőlük, de négy évvel később – a romló gazdasági állapotok miatt – visszavonta a rendeletét.
1379-ben tizenhat házat vagy házrészt, köztük imaházat és fürdőt is birtokoltak a soproni zsidók. A 14. században két zsinagógája is volt ennek a néhány családnak, mindkettő a mai Új utcában állt. Az úgynevezett Ó-zsinagóga 1300 körül épült. Átellenben – körülbelül ötven évvel később – magánzsinagógát húztak fel, amelyet Új-zsinagógaként ismerünk.
A prosperáló zsidóság a királyokkal tehát nem nagyon, de a várossal – illetve annak lakosaival, akiknek hiteleztek – annál gyakrabban került összetűzésbe. Az 1440-es, 1460-as és az 1500-as évekből is vannak írásos emlékek ilyen vitákról.
A Magyar Királyság területének nagyobb városaiban éltek zsidók a 16. század elején, de már Mátyás király 1490-es halálát követően érték őket antiszemita támadások – 1494-ben például máglyán égettek izraelitákat Nagyszombaton. Ám a mohácsi csatavesztésért sok helyütt őket is okolták. Két érvvel tudták alátámasztani ezt: az egyik, hogy az akkori izraeliták külsőségekben könnyen összetéveszthetőek voltak a törökökkel. Másrészt azzal vádolták őket, hogy szándékosan verték adósságba a nagyobb városokat és a Magyar Királyságot, hogy a törökök meggyengült országot hajthassanak rabigába.
Utóbbi elméletet Salamon ben Efraim (Fortunátus vagy Szerencsés Imre) történetére is alapozták. A spanyol szefárd zsidó származású férfi kincstárnokságához kötik a dénár elértéktelenedését. Már 1521-ben, Nándorfehérvár elestét követően azzal vádolták Fortunátust, hogy hanyagságból és rosszakaratból későn indította útjára a vár felmentéséhez szükséges pénzt és fegyvereket. Mohács előtt nem sokkal hunyt el, ám felelősségéről ma is előszeretettel értekeznek jobboldali radikálisok (néhány éve az Echo TV-n Szaniszló Ferenc is megtette, gondolatait a téves történelmi mítoszokkal leszámoló Tényleg.com cáfolta).
A csatavesztést követően egyébként nemcsak Sopronból, hanem például Kőszegről is elhajtották a zsidókat – utóbbiak a kiűzetés ellenére hat évvel később, a törökök támadásakor szállítmányozással segítették Jurisics Miklósékat. A budai zsidók maguk hagyták el a várost 1526-ban, csak annak elestét követően, 1541-ben tértek vissza, és éltek relatív vallásszabadságban és jólétben. Olyannyira, hogy Buda 1686-os visszafoglalásakor a zsidók a törököket segítették – mint azt az MNO-nak nyilatkozó magyarországi muszlimok néhány napja ki is emelték.
Részben hasonló konfliktusok vezettek az 1526-os kiűzetéshez is: a város német polgárai olyannyira eladósodtak, hogy gondjaik megoldását a hitelezőik elzavarásában látták. Volt azonban egy másik ok is: a mohácsi csatavesztést követően országszerte a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a közvélemény szerint összejátszottak a törökökkel.
Egy órába tellett kipaterolni a soproni zsidóságot – derül ki a cikkünkhöz elsődleges forrásként használt Tárkányi Sándor–Tárkányi Eszter: Elfeledett zsidóság (Soproni Magyar–Izraeli Baráti Kör, 2014. 456 o., 4450 Ft.) című vaskos helytörténeti kötetből.
Pozsony példáján buzdult fel Sopron lakossága: a polgármester tíz nappal a mohácsi vész után, 1526. szeptember nyolcadikán azt hazudta Mária királynénak, hogy az akkor négyszáz fős zsidóság ki akar költözni a városból. A királyné engedélyezte a költözést, amelyről éppen csak a zsidók nem tudtak. A polgármester a papirossal a kezében pedig utasította őket, hogy egy órán belül hagyják el a várost.
A zsidóság vagyonát a város elkobozta, jószágaikat elhajtották, szőlőiket leszüretelték, pergamenre írt héber kézírásos köteteikbe pedig évszázadokig kötöttek nyomtatott könyveket. Ingatlanjaikat a következő évtizedben eladták helyieknek. Az Ó-zsinagóga telkén először a templomszolga házát, később az ispotályt, majd magát a zsinagógát is eladták, a telket kettéosztották, a korábbi épületeket pedig beépítették a lakóházakba.
Ugyanez történt az Új-zsinagógával is: lakóépületté alakították, hozzáépítettek, és teljesen elfeledték. Az utolsó lakó, egy német ajkú soproni csodálkozott is, hogy miért olyan mívesek a belső udvarra néző ablakok – mesélte látogatásunkkor Tárkányi Sándor.
Alapvetően a korszak építkezési szokásai – azaz a rombolással ellentétben az újrafelhasználás – segítették azt is, hogy a 20. század második felében, felújítási munkálatok során felfedezett zsinagógákat többé-kevésbé, de helyre lehetett állítani. A különböző kőelemek széttörve ugyan, de előkerültek a falakból, így vissza lehetett helyezni azokat – némi puzzlezést követően – eredeti helyükre. A felszámolt zsidó temető sírköveit szintén felhasználták, például a Szent Mihály-templom építési munkálatai során.
A soproni zsidóság a kiűzetést követően nem a más országba költözés, hanem a környéken való letelepedés mellett döntött. Kialakult az úgynevezett Hét hitközség, héberül Sheva kehilot. Az alábbi Moson és Sopron megyei településekre költöztek: Boldogasszony (Frauenkirchen), Kabold (Kobersdorf), Kismarton (Eisenstadt), Köpcsény (Kittse), Lakompak (Lackenbach), Nagymarton (Mattersdorf) és Németkeresztúr (Deutschkreutz). Mindezek a kismartoni főrabbiság kerületébe tartoztak, később Esterházy-birtokokká váltak. Az idők során a kismartoni és nagymartoni hitközségek kiváltságokat is szereztek, de a 16. századtól kezdődően a fejlett zsidó kultúrájuk révén mindegyik európai hírű zsidó hitközségnek számított.
A helyi zsidóság életében nagy változást okozott a németesítés, majd a magyarosítás. A középkorban nem viseltek családnevet a zsidók, az egyes személyek keresztneve mellé csak annyit „csatoltak”, hogy kinek a fia/lánya volt az illető. II. József 1787-es rendeletét követően azonban német családneveket kezdtek felvenni, majd az 1840-es években ezt sokan magyarosították, a német családnév kezdőbetűjét sokszor megtartva.
A kiűzött zsidók egyenes ági leszármazottai szűk háromszáz évvel az 1526-os kiűzetést követően elkezdtek visszaköltözni a hét hitközség öt Sopron megyei településéről. Az 1810-ben elkezdődött „visszaszivárgásnak” meg is lett az eredménye: 1830-ban harmincheten éltek Sopronban, 1854-ben pedig harminc izraelita adófizető családban már kb. 180-an. Ekkor már saját iskolájuk volt, négy évvel később a hitközség is megalakult, 1869-ben pedig izraelita temetőt is létesítettek (az 1944-es deportálásokig 1303 temetést végeztek). A hetvenes években zsinagógát építettek a neológok (nem a 14. századi, sokáig elfeledett zsinagógák helyén), a nyolcvanas években pedig iskolát – itt 1895-től mindent magyarul oktattak.
###HIRDETES2###
1873-ban kivált és megalakult 48 taggal az ortodox hitközség, amely egy évvel később Talmud Tóra iskolát alapított. 1891-ben nekik is elkészült a zsinagógájuk – amelyet kölcsönből építtettek –, majd 1910-ben – szintén kölcsönből – megvásárolták a közeli cukorkagyári épületkomplexumot, amelyben rituális fürdőt, maceszsütödét, szolgálati lakásokat és imaházat is berendeztek. Magánadományból 1912-ben saját temetőt létesítettek.
Az első világháborúban összesen 356 soproni zsidó harcolt, 34 közülük hősi halált halt. Az 1921-es népszavazást – amelyen Sopron Magyarország mellett tette le a voksát – megelőzően az ortodoxok nagygyűlést tartottak, ennek eredményéről egy korabeli beszámoló ezt írta:
„A soproni ortodox izraelita hitközség nagygyűlése egyhangú lelkesedéssel és hazafias örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a soproni népszavazás előtt a magyar hazához való hűséges ragaszkodásnak kifejezést adjon, amiről a nagyméltóságú m. kir. miniszterelnök urat táviratilag hódolatteljesen értesíti.”
Ezzel egy időben a másik izraelita hitközség is nagygyűlést tartott, amelyen ők is a maradás mellett kardoskodtak. 1922-ben emlékművet emeltek a Nagy Háborúban elhunyt zsidók tiszteletére az izraelita temetőben (ez a második világháborúban megsemmisült).
1927-ben kezdte működését a Magyar Cionista Szövetség soproni fiókja, amely egy zsidó nemzeti otthon palesztinai létrehozásáról ábrándozott. Taglétszámuk mindössze ötvenfős volt, jelentős támogatottságot nem tudtak nyerni a városban. A soproni zsidóság hozzájárult a város fejlődéséhez: sokan segítettek a gyáripar kiépítésében. Téglagyár; textilgyár; szivarkapapír-, hüvely- és papírszipkagyár is fűződik hozzájuk, utóbbi a második világháborús gettó helyszíne is lett.
Az 1930-as évektől a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a nem honos zsidók deportálása ellenére a helyi zsidók bíztak abban, hogy életük nem kerül veszélybe. Ám a második világháborúba való belépéssel realizálták helyzetük tarthatatlanságát – 1941-ben egyébként Sopron 42 ezer 205 fős lakosságából 1861 volt izraelita vallású (kb. ezer neológ, a többi ortodox).
A német megszállást követően, 1944 tavaszán a német Biztonsági Szolgálat hétfős szolgálati helyet létesített Sopronban, méghozzá zsidó épületben. Áprilistól kötelező lett a sárga csillag viselése, feloszlatták a zsidó hitközségeket, majd kijárási korlátozásokat is bevezettek. Megalakult a zsidó tanács, amelynek tagjai életükkel feleltek azért, hogy a zsidóellenes rendeleteket betartsák a helyi izraeliták. Május közepén kijelölték a gettókat: az ortodoxok által „körbebástyázott” Papréten hozták létre az egyiket, a már korábban emlegetett, ismét zsidók által lakott Új utcában pedig a másikat. Emellett elszórtan egy-egy ingatlan (pl. a már említett gyárépület) is zsidóknak adott otthont – néhányan már ekkor öngyilkosságba menekültek. Június közepén munkaszolgálatosokat soroztak be.
Fontos megemlíteni, hogy Kamenszky Árpád polgármester mindent megtett a soproni zsidók megkíméléséért, ám több városi tisztviselő, valamint a beérkezett szombathelyi csendőrök igyekeztek túlteljesíteni a zsidóellenes rendeletekben előírtakat. Június 29-én hajnali ötkor pont utóbbiak zargatták fel a helyi zsidókat, majd két épületbe zsúfolták össze őket a környező települések zsidóival együtt. A folyamatosan kivallatott és megvert embereket végül július 5-én vagonírozták be – július 8-án háromezren érkeztek Auschwitz-Birkenauba. 42 személyt tudtak megmenteni a cionisták – őket Budapestre vitték, egy évvel később, 1945 márciusában pedig Almásy Tibor légvédelmi tüzérfőhadnagy segített a megmaradt zsidó munkaszolgálatosok közül több csoportnak. Az elhagyott zsidó vagyonért viszont egyből megindult a tülekedés: 157 üzletre több mint 3000 igénylés futott be.
A holokausztot az eredeti zsidó lakosságból mintegy háromszázan élték túl, csupán egy gyermek volt köztük. A neológ zsinagógát el kellett bontani, az ortodoxot felújították, de mára az is összeomlás-közeli állapotban van. Tárkányi Sándor érdeklődésünkre elmondta: egy közeli lakópark bontaná el, ám az épület műemléki védettség alatt áll.
Az elmúlt évtizedekben a soproni zsidóság fokozatosan kiöregedett, a holokauszt hetvenedik évfordulójára a 14. századi Új-zsinagóga épületében Elfeledett soproniak címmel nyílt kiállítás.
