Egy órát kaptak a zsidók a távozásra

Pontosan 490 évvel ezelőtt, a mohácsi csata utáni napokban űzték ki a zsidókat Sopron városából.

Utóbbi elméletet Salamon ben Efraim (Fortunátus vagy Szerencsés Imre) történetére is alapozták. A spanyol szefárd zsidó származású férfi kincstárnokságához kötik a dénár elértéktelenedését. Már 1521-ben, Nándorfehérvár elestét követően azzal vádolták Fortunátust, hogy hanyagságból és rosszakaratból későn indította útjára a vár felmentéséhez szükséges pénzt és fegyvereket. Mohács előtt nem sokkal hunyt el, ám felelősségéről ma is előszeretettel értekeznek jobboldali radikálisok (néhány éve az Echo TV-n Szaniszló Ferenc is megtette, gondolatait a téves történelmi mítoszokkal leszámoló Tényleg.com cáfolta).

A csatavesztést követően egyébként nemcsak Sopronból, hanem például Kőszegről is elhajtották a zsidókat – utóbbiak a kiűzetés ellenére hat évvel később, a törökök támadásakor szállítmányozással segítették Jurisics Miklósékat. A budai zsidók maguk hagyták el a várost 1526-ban, csak annak elestét követően, 1541-ben tértek vissza, és éltek relatív vallásszabadságban és jólétben. Olyannyira, hogy Buda 1686-os visszafoglalásakor a zsidók a törököket segítették – mint azt az MNO-nak nyilatkozó magyarországi muszlimok néhány napja ki is emelték.

Részben hasonló konfliktusok vezettek az 1526-os kiűzetéshez is: a város német polgárai olyannyira eladósodtak, hogy gondjaik megoldását a hitelezőik elzavarásában látták. Volt azonban egy másik ok is: a mohácsi csatavesztést követően országszerte a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a közvélemény szerint összejátszottak a törökökkel.

Egy órába tellett kipaterolni a soproni zsidóságot – derül ki a cikkünkhöz elsődleges forrásként használt Tárkányi Sándor–Tárkányi Eszter: Elfeledett zsidóság (Soproni Magyar–Izraeli Baráti Kör, 2014. 456 o., 4450 Ft.) című vaskos helytörténeti kötetből.

Pozsony példáján buzdult fel Sopron lakossága: a polgármester tíz nappal a mohácsi vész után, 1526. szeptember nyolcadikán azt hazudta Mária királynénak, hogy az akkor négyszáz fős zsidóság ki akar költözni a városból. A királyné engedélyezte a költözést, amelyről éppen csak a zsidók nem tudtak. A polgármester a papirossal a kezében pedig utasította őket, hogy egy órán belül hagyják el a várost.

A zsidóság vagyonát a város elkobozta, jószágaikat elhajtották, szőlőiket leszüretelték, pergamenre írt héber kézírásos köteteikbe pedig évszázadokig kötöttek nyomtatott könyveket. Ingatlanjaikat a következő évtizedben eladták helyieknek. Az Ó-zsinagóga telkén először a templomszolga házát, később az ispotályt, majd magát a zsinagógát is eladták, a telket kettéosztották, a korábbi épületeket pedig beépítették a lakóházakba.

Ugyanez történt az Új-zsinagógával is: lakóépületté alakították, hozzáépítettek, és teljesen elfeledték. Az utolsó lakó, egy német ajkú soproni csodálkozott is, hogy miért olyan mívesek a belső udvarra néző ablakok – mesélte látogatásunkkor Tárkányi Sándor.

Alapvetően a korszak építkezési szokásai – azaz a rombolással ellentétben az újrafelhasználás – segítették azt is, hogy a 20. század második felében, felújítási munkálatok során felfedezett zsinagógákat többé-kevésbé, de helyre lehetett állítani. A különböző kőelemek széttörve ugyan, de előkerültek a falakból, így vissza lehetett helyezni azokat – némi puzzlezést követően – eredeti helyükre. A felszámolt zsidó temető sírköveit szintén felhasználták, például a Szent Mihály-templom építési munkálatai során.

A soproni zsidóság a kiűzetést követően nem a más országba költözés, hanem a környéken való letelepedés mellett döntött. Kialakult az úgynevezett Hét hitközség, héberül Sheva kehilot. Az alábbi Moson és Sopron megyei településekre költöztek: Boldogasszony (Frauenkirchen), Kabold (Kobersdorf), Kismarton (Eisenstadt), Köpcsény (Kittse), Lakompak (Lackenbach), Nagymarton (Mattersdorf) és Németkeresztúr (Deutschkreutz). Mindezek a kismartoni főrabbiság kerületébe tartoztak, később Esterházy-birtokokká váltak. Az idők során a kismartoni és nagymartoni hitközségek kiváltságokat is szereztek, de a 16. századtól kezdődően a fejlett zsidó kultúrájuk révén mindegyik európai hírű zsidó hitközségnek számított.

A helyi zsidóság életében nagy változást okozott a németesítés, majd a magyarosítás. A középkorban nem viseltek családnevet a zsidók, az egyes személyek keresztneve mellé csak annyit „csatoltak”, hogy kinek a fia/lánya volt az illető. II. József 1787-es rendeletét követően azonban német családneveket kezdtek felvenni, majd az 1840-es években ezt sokan magyarosították, a német családnév kezdőbetűjét sokszor megtartva.

A kiűzött zsidók egyenes ági leszármazottai szűk háromszáz évvel az 1526-os kiűzetést követően elkezdtek visszaköltözni a hét hitközség öt Sopron megyei településéről. Az 1810-ben elkezdődött „visszaszivárgásnak” meg is lett az eredménye: 1830-ban harmincheten éltek Sopronban, 1854-ben pedig harminc izraelita adófizető családban már kb. 180-an. Ekkor már saját iskolájuk volt, négy évvel később a hitközség is megalakult, 1869-ben pedig izraelita temetőt is létesítettek (az 1944-es deportálásokig 1303 temetést végeztek). A hetvenes években zsinagógát építettek a neológok (nem a 14. századi, sokáig elfeledett zsinagógák helyén), a nyolcvanas években pedig iskolát – itt 1895-től mindent magyarul oktattak.

###HIRDETES2###

1873-ban kivált és megalakult 48 taggal az ortodox hitközség, amely egy évvel később Talmud Tóra iskolát alapított. 1891-ben nekik is elkészült a zsinagógájuk – amelyet kölcsönből építtettek –, majd 1910-ben – szintén kölcsönből – megvásárolták a közeli cukorkagyári épületkomplexumot, amelyben rituális fürdőt, maceszsütödét, szolgálati lakásokat és imaházat is berendeztek. Magánadományból 1912-ben saját temetőt létesítettek.

Az első világháborúban összesen 356 soproni zsidó harcolt, 34 közülük hősi halált halt. Az 1921-es népszavazást – amelyen Sopron Magyarország mellett tette le a voksát – megelőzően az ortodoxok nagygyűlést tartottak, ennek eredményéről egy korabeli beszámoló ezt írta:

„A soproni ortodox izraelita hitközség nagygyűlése egyhangú lelkesedéssel és hazafias örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a soproni népszavazás előtt a magyar hazához való hűséges ragaszkodásnak kifejezést adjon, amiről a nagyméltóságú m. kir. miniszterelnök urat táviratilag hódolatteljesen értesíti.”

Ezzel egy időben a másik izraelita hitközség is nagygyűlést tartott, amelyen ők is a maradás mellett kardoskodtak. 1922-ben emlékművet emeltek a Nagy Háborúban elhunyt zsidók tiszteletére az izraelita temetőben (ez a második világháborúban megsemmisült).

1927-ben kezdte működését a Magyar Cionista Szövetség soproni fiókja, amely egy zsidó nemzeti otthon palesztinai létrehozásáról ábrándozott. Taglétszámuk mindössze ötvenfős volt, jelentős támogatottságot nem tudtak nyerni a városban. A soproni zsidóság hozzájárult a város fejlődéséhez: sokan segítettek a gyáripar kiépítésében. Téglagyár; textilgyár; szivarkapapír-, hüvely- és papírszipkagyár is fűződik hozzájuk, utóbbi a második világháborús gettó helyszíne is lett.

Az 1930-as évektől a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a nem honos zsidók deportálása ellenére a helyi zsidók bíztak abban, hogy életük nem kerül veszélybe. Ám a második világháborúba való belépéssel realizálták helyzetük tarthatatlanságát – 1941-ben egyébként Sopron 42 ezer 205 fős lakosságából 1861 volt izraelita vallású (kb. ezer neológ, a többi ortodox).

A német megszállást követően, 1944 tavaszán a német Biztonsági Szolgálat hétfős szolgálati helyet létesített Sopronban, méghozzá zsidó épületben. Áprilistól kötelező lett a sárga csillag viselése, feloszlatták a zsidó hitközségeket, majd kijárási korlátozásokat is bevezettek. Megalakult a zsidó tanács, amelynek tagjai életükkel feleltek azért, hogy a zsidóellenes rendeleteket betartsák a helyi izraeliták. Május közepén kijelölték a gettókat: az ortodoxok által „körbebástyázott” Papréten hozták létre az egyiket, a már korábban emlegetett, ismét zsidók által lakott Új utcában pedig a másikat. Emellett elszórtan egy-egy ingatlan (pl. a már említett gyárépület) is zsidóknak adott otthont – néhányan már ekkor öngyilkosságba menekültek. Június közepén munkaszolgálatosokat soroztak be.

Fontos megemlíteni, hogy Kamenszky Árpád polgármester mindent megtett a soproni zsidók megkíméléséért, ám több városi tisztviselő, valamint a beérkezett szombathelyi csendőrök igyekeztek túlteljesíteni a zsidóellenes rendeletekben előírtakat. Június 29-én hajnali ötkor pont utóbbiak zargatták fel a helyi zsidókat, majd két épületbe zsúfolták össze őket a környező települések zsidóival együtt. A folyamatosan kivallatott és megvert embereket végül július 5-én vagonírozták be – július 8-án háromezren érkeztek Auschwitz-Birkenauba. 42 személyt tudtak megmenteni a cionisták – őket Budapestre vitték, egy évvel később, 1945 márciusában pedig Almásy Tibor légvédelmi tüzérfőhadnagy segített a megmaradt zsidó munkaszolgálatosok közül több csoportnak. Az elhagyott zsidó vagyonért viszont egyből megindult a tülekedés: 157 üzletre több mint 3000 igénylés futott be.

A holokausztot az eredeti zsidó lakosságból mintegy háromszázan élték túl, csupán egy gyermek volt köztük. A neológ zsinagógát el kellett bontani, az ortodoxot felújították, de mára az is összeomlás-közeli állapotban van. Tárkányi Sándor érdeklődésünkre elmondta: egy közeli lakópark bontaná el, ám az épület műemléki védettség alatt áll.

Az elmúlt évtizedekben a soproni zsidóság fokozatosan kiöregedett, a holokauszt hetvenedik évfordulójára a 14. századi Új-zsinagóga épületében Elfeledett soproniak címmel nyílt kiállítás.