Százéves a modern magyar menekültpolitika

Hazánk mindeddig igen befogadó volt – igaz, zömében magyarok és szomszédaink menekültek ide.

Ennek statisztikái szerint 1924-ig összesen 350 ezer ember menekült a megkisebbedett Magyarországra, mások több mint 400 ezerre teszik ezt a számot.

Az állam sokféle módon próbált rajtuk segíteni: egyrészt a lakhatásban – egykori kaszárnyákban, barakkokban, mellékvágányokra félretolt vasúti kocsikban és más tömegszállásokon; másrészt a hivatal állást, diáksegélyeket és építkezési segélyeket folyósított nekik. Továbbá az 1920-as numerus clausus néven ismert törvénnyel nem titkoltan az ő számukra csináltak helyet a zsidó hallgatók rovására.

Szintén még az első világháború során, 1915-ben került sor az örmény népirtásra, amelynek következtében csak Európába 400 ezer örmény érkezett Törökországból; Oroszországban az 1917-es bolsevik hatalomátvétel, a polgárháború és az azt követő éhínség szintén milliókat ösztökélt az ország elhagyására. Utóbbi tömegek nyomán kezdett egyébként kialakulni a nemzetközi menekültügyi gyakorlat, 1921-ben a Vöröskereszt és a Népszövetség bábáskodása mellett létrehozták a Nemzetközi Orosz Segélyszervezetet. Lengyelországba napi háromezer orosz érkezett, de hazánk sem maradt ki a menekültáradatból, a Belügyminisztérium 1928-as jelentése szerint ekkor hazánkban 4764 orosz tartózkodott.

Nagyobb menekülthullámmal Magyarország a második világháború kapcsán találkozott legközelebb. Az 1938-as első bécsi döntésnek, és Csehszlovákia szétesésének köszönhetően Magyarország visszakapta felvidéki területei egy részét, és visszavette Kárpátalját.

Ezzel pedig

létrejött egy keskeny lengyel–magyar határ is, ami rengeteg lengyel számára életmentő folyosónak bizonyult,

miután 1939. szeptember 1-jén a náci Németország lerohanta hazájukat. Nem is nagyon volt máshova menekülniük, különösen, hogy alig két hétre rá a Hitlerékkel ekkor szövetséges Szovjetunió keletről támadta meg a megmaradt lengyel területeket. Csupán a magyar és a román határ állt nyitva a lengyel menekültek előtt, így hazánkba valósággal özönlöttek akkori északi szomszédaink. A mintegy 60-80 ezer embert, jelentős részben katonákat, a magyar hatóságok 140 menekülttáborban és 115 településen szállásolták el. A katonák ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium, a civilekével a belügy foglalkozott.

A lengyel menekültek befogadása sok tekintetben kiváltotta Németország haragját, amely felé a magyar kormány a revízió támogatása miatt egyre inkább elköteleződött – ezért sok menekültügyi szervezet informális kereket között működhetett csak. Ugyanakkor a Teleki-kormány mégis bevállalta a befogadásukat, egyrészt humanitárius szempontok és a hagyományos lengyel–magyar barátság miatt, másrészt mert ezzel jó pontokat szerezhetett az angolszász hatalmaknál a lavírozni próbáló miniszterelnök. A lengyel katonák folyamatosan szökdöstek Franciaországba, hogy ott csatlakozzanak a németellenes lengyel menekült hadsereghez, a magyar kormány pedig alapvetően szemet is hunyt efelett.

A lengyelek ellátása óriási kihívást jelentett; visszaemlékezésük szerint az elszállásolásuk is igen vegyes körülmények között történt, eleinte voltak, akiknek semmilyen szállást nem jelöltek ki, míg mások első osztályú szállodában alhattak. Végül a katonák táborokba, a civilek főleg magánházakba kerültek.

A lakosság alapvetően szimpátiával fogadta a lengyeleket, ugyanakkor erős feszültségre is akadt példa: nem volt kialakult menekültpolitika, így a szabályok állandóan változtak, miközben a katonák ráadásul a fegyvereiket is megtarthatták. A táborokban azok fennállása alatt állandóak voltak az összezördülések a menekültek és a tábort őrző magyar katonák között. Összességében azonban a lengyel visszaemlékezések is úgy szólnak: hazánk igazi mentsvár volt a számukra – egészen az 1944. március 19-i német megszállásig.

Az első világháború végén lejátszódó óriási népmozgásokhoz hasonló vándorlási hullámot idézett elő, amikor az 1940-es második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarországhoz került. A frissen visszakapott területen ugyanis egymillió román, a továbbra is Romániához tartozó Dél-Erdélyben pedig félmillió magyar maradt. A két ország egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a saját kisebbségeivel, gyakorlatilag túszként tekintettek ezekre a tömegekre: a román katonaság a terület elhagyásakor kegyetlenkedett, a magyar honvédség pedig a bevonulás után véresen megtorolta ezt. A helyzet csak tovább romlott: tömeges elbocsátások, áthelyezések, kitoloncolások következtek, ennek következtében

Dél-Erdélyből 1940 és ’44 között 190 ezer magyar menekült el, Észak-Erdélyből pedig 210 ezer román.

A magyar kormány Menekültgondozó Hivatalok felállításával próbálta orvosolni a dolgot, a tömeg mérete nem tette lehetővé, hogy mindenkit rokonoknál, ismerősöknél, családoknál helyezzenek el; nem maradt más, mint táborokat felállítani. A valódi társadalmi összefogás ellenére azonban itt is elkezdtek megmutatkozni a feszültségek: például a városi munkanélküliek irigykedtek a menekültek teljes ellátására.

Munkába állásukat eleinte a kormány tudatosan – és a dél-erdélyi magyar vezetőkkel egyetértve – tiltotta, attól tartván, hogy ez újabb tömegeket sarkallna a Magyarországra menekülésre, de a munkaerőhiány, a helyi elitek és sok korábbi erdélyi áttelepült (egyébként maga Teleki Pál miniszterelnök is erdélyi származású volt) agitációjára végül bizonyos megszorításokkal – erkölcsi és politikai megbízhatóság alapján szelektálva, alacsony, 120-150 pengős fizetésekkel – a pedagógusokat és közszolgákat felvette az állam. A kormány pedig végül belátva, hogy a menekültek nem is akarnak visszatérni román fennhatóságú területre, elsősorban Észak-Erdély szórványvidékeire telepítette szét őket.

A világháború utáni nagy népmozgások már más képet festettek: lakhatási szempontból „egyszerűsítette” például a délvidékről menekülő – szintén 1941. körül odatelepített – bukovinai székelyek és csángók, illetve a Felvidékről elűzött magyarok elhelyezését a svábok kitelepítése.

A szocializmus évtizedeiben nem volt hasonló méretű bevándorlás, eltekintve a negyvenes években érkező mintegy hétezer görögtől, illetve a hetvenes években ide menekülő chileiektől, mindkét csoport az országában elbukott kommunistákból állt, és kézenfekvő volt, hogy a keleti blokkon belül keres magának otthont.

A rendszer végnapjaiban aztán még egy nagyobb menekülthullám érkezett hazánkba, éppen akkor, amikor – 1989-ben – immár hazánk is csatlakozott a genfi menekültügyi egyezményhez.

A nyolcvanas évek végére ugyanis olyannyira elviselhetetlenné vált a helyzet a romániai magyarság számára, hogy nem láttak más kiutat, mint átszökni a határon. Ekkor érte el csúcspontját a Ceausescu-féle falurombolás, a magyarság diszkriminálása és üldözése, ezért becslések szerint mintegy húszezer ember még a rendszer összeomlását megelőzően (1988 és 1992 között pedig összesen mintegy 66 ezer) úgy döntött, hogy a csonka országban keres menedéket.

Ez totálisan leterhelte az ilyesfajta feladatoktól eddigre már igencsak elszokott állami intézményrendszert, ezért ellátásukat nagyobbrészt a Magyar Vöröskereszt, az egyházak és más – egyébként az MSZMP-hez közel álló – társadalmi szervezetek kezdték meg. Az állam csak fű alatt segített, mert nem akarta tovább rontani az amúgy is eléggé feszült viszonyt Romániával, ugyanakkor próbálta a különféle, tőle független segélyszervezetek túlzott térnyerését is megakadályozni. A társadalom egyébként sokszor – az erdélyiek szerint – bántó tudatlanságot árult el a határon túli helyzetről, hiszen negyven évig tabutéma volt az ilyesmi a „baráti szocialista országok” kapcsán, és sokszor kaptak megalázó megjegyzéseket is. Volt, aki a munkahelyét féltette tőlük, mások szemükre vetették, hogy cserben hagyták az otthon maradottakat.

Ugyanakkor a társadalom nagyobb része befogadó volt: ’88 áprilisában 62, decemberben már több mint 80 százalék gondolta úgy, hogy be kell fogadni a menekülteket, és az erdélyiek maguk is sokan érezték a segítőkészséget. Egyébként az anyaországiakkal azonos szolgáltatásokat kaptak – szociális, egészségügyi, oktatási ellátás tekintetében – de például lakást a fővárosban csak öt év munkaviszony után igényelhettek, és a hatóságok igyekeztek elkerülni a pozitív diszkriminációt is velük szemben, hogy megelőzzék az ebből fakadó esetleges társadalmi felháborodást. A lakosság segítsége kézzel fogható volt, akkori értékén

tízmilliós összegben áramlott a pénz, és a szükségesnél is több ruha gyűlt össze a magánadakozóknak köszönhetően, a menekültek egy jelentős része is magánházakban lett elszállásolva.

Még javában érkeztek az erdélyi menekültek, amikor 1991-ben kirobbant a délszláv háború, Jugoszlávia megindult a szétesés útján. Az első évben csaknem ötvenezer menekült érkezett az egykori Délvidékről hazánkba a harcok elől, köztük a rengeteg magyar mellett sok horvát és bosnyák is.

Eddigre azonban már kialakult és „megedződött” annyira a magyar menekültellátás, a romániai magyarokkal – na meg a határnyitás előtt rövidebb ideig itt tartózkodó NDK-sokkal – kapcsolatban bizonyított egyházak és szervezetek itt is kulcsfontosságú munkát végeztek az állami ellátórendszerek mellett; zárt táborokat hoztak létre nekik, és iskolákat anyanyelvi tanítással; közülük sokan bekapcsolódtak az idénymunkákba is. A horvát és bosnyák nemzetiségű menekültek egyébként a helyzet ideiglenes majd végleges csitulásával nagyobb részt hazatértek.

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy a magyar társadalom az elmúlt száz évben messzemenő szolidaritást és befogadást tanúsított a menekültekkel szemben, az állam pedig általában megtett minden tőle telhetőt az ellátásukért.

Ezt követően ismét évtizedes csend következett – majd az arab tavasznak nevezett jelenség, és az Iszlám Állam fellépése újabb százezreket indított meg a magyar határ felé.