TGM: Orbán és én nem tartjuk egymást hülyének

Hogy érzi magát TGM, a kilencvenes évek ünnepelt liberális értelmiségije ma Magyarországon?

– Ám az ügynökakták zsarolási potenciálként alkalmazhatóak a politikában. Ez csak nem jó
– Persze hogy nem, de jól jelzi társadalmunk moráljának pöcegödörszintjét. Hogy az ördögbe lehetséges, hogy nem az ávósok ellen folyik ma hajsza? Tar Sándor a hibás, vagy a nyomorult belügy, amely az egészet irányította? Hogy lehet, hogy még mindig a többnyire szerencsétlen sorsú beszervezettek botlásain szörnyülködünk ahelyett, hogy a még ma is közöttünk élő, többnyire idősebb urakat vennénk elő? Hogy lehet, hogy benne van a kormányban ez a Tasnádi nevű pasas, és a kormány még nem bukott meg? Ha őszinte lett volna az a nagy antikommunista hangulat Magyarországon, ez lenne a minimum. Ez erkölcsi fertő.

– Amikor morálisan ugyanolyan borzasztónak írja le a tervező államkapitalizmus korszakát, mint a kapitalizmust, felmerül a kérdés, vajon ugyanezt gondolta-e már a rendszerváltozáskor az SZDSZ politikusaként.
– Naiv voltam. Olcsó dolog utólag bölcsnek lenni, de ebben a tekintetben teljesen átlagos voltam. Tele voltam illúziókkal. Ez talán mégis jobb valamicskével, mint a cinizmus. Elfogult voltam, mondjuk így.

– Mi iránt?
– A liberális demokráciák és az antitotalitárius eszmerendszerek iránt. Persze ha akkori önmagamként hallanám a mai önmagamat erről, azt mondanám, ez relativizmus. Kétségkívül tévesen hittem, hogy ha a szabad társadalomban követnek el bűnöket, az más, mint ha nem szabad társadalomban követik el őket – nevetséges. Éppoly vak voltam a liberális kapitalizmus vétkeivel szemben, mint a fanatikus bolsevikok Sztálin bűneit tekintve. De ma is szemben állok az 1989 előtti rendszerrel, sőt még keményebben. Diktatúrára lehet magyarázat, de nincs mentség. Ám ebben nincs újdonság. Amikor átalakultak az agrártársadalmak, Angliából ki kellett dobni a népességfölösleget. Ebből lett Amerika. Az angolok akkor úgy tekintettek a gyarmatokra, mint üres területekre, akárcsak később a cionisták Izraelre. Hogy ott mások is laknak? Indiánok, palesztinok? Irreleváns. A bennszülött láthatatlan. Ez azért nem sokban különbözik attól, ahogyan a szovjet típusú rendszerekben a paraszti tömegeket nagyüzemekbe hajtották, csak még több ember halt bele.

– Szokott még beszélgetni a tizenöt-húsz évvel ezelőtti barátaival, politikus- és értelmiségi társaival?
– Hosszú évek óta nem. Tűrhetetlennek tartják az álláspontomat. Annak nincs értelme, hogy udvariaskodjunk, és annak sem, hogy veszekedjünk.

– Orbán Viktor évértékelőjében a migránskérdést jelölte meg legnagyobb veszélyként. Ha, tegyük fel, beleszólása lenne külpolitikánk irányításába, hová pozicionálná Magyarországot a mai világpolitikai helyzetben?
– Ma a tőkés centrum nem képes fölszívni a periféria lakosságát akár itt helyben, a periférián, akár a gazdag centrum kis repedéseiben. Mi ma valójában versenyzünk Afrikával és a Közel-Kelettel, hogy melyikünk vándorolhat be a leggazdagabbak közé. Migrációs verseny folyik a szemünk láttára. De ki nyer majd? A kelet-európai országok el akarják kerülni, hogy a vetélytársaik közelebb jussanak a centrumhoz, Nyugat-Európa pedig szelektál. Mi is ki akarunk vándorolni, és nem akarjuk, hogy mások megelőzzenek vagy elvegyék a helyünket.

– De mi lehetne a határlezárások alternatívája?
– Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy akik hatalmon vannak, képesek-e alternatívát felmutatni vagy az alternatíva útjából eltakarodni. Nem képesek rá, ezt az európai elitet békés úton nem lehet elmozdítani. Az EU nem tehető demokratikusabbá, ezt bizonyította Görögország példája: a görög kormány kompromisszummal próbált javítani a görög nép helyzetén. Eltiporták. A tekintélyelvű államrendszere miatt amúgy is megvetett Magyarországot – egyébként nagyon helyesen – elítélték a kerítésépítés miatt, majd fölépítették a saját kerítésüket, amely majd kiválóan használható lesz a magyar, bolgár, román migránsokkal szemben is. Máris tervezik a kelet-európaiak beáramlásának korlátozását. Abban egyetértek honfitársaim nagy részével, hogy hazánk rettenetes szociális, politikai, intellektuális, lelki és esztétikai hanyatlása miatt el kellene menni innen, de a helyzet az, hogy nincs hova menni. Megette a fene.

– A sok százezer magyar fiatal nem azért megy el, mert nyugaton több pénzt kereshet?
– Mindez összefügg. A testi és a lelki szegénység meg a belőle fakadó kétségbeesés nemcsak azért általános Magyarországon, mert Orbán Viktor reggel fölkel, és kitalálja, aznap hogy rontsa el a kedvünket. Ahogy ő mondaná, ez nem életszerű. A rendszer válságának következményei borzalmasak. És ez nem csak Magyarországra igaz. Aki elmegy a jobb élet reményében, hamar rájöhet, hogy máshol sem jobb. A kései kapitalizmus dögrováson van a nívótlan, buta és népellenes politikájával együtt: nem szép látvány.

– Említette Orbán Viktort. Az utóbbi években többször is váltottak „levelet” a sajtón keresztül, s mintha létezne önök közt valamilyen kölcsönös, máig meglévő szimpátia. Sőt, ha jól tudjuk, a miniszterelnök korábbi kávémeghívása is él még
– Utóbbira inkább udvariasan nem reagáltam: ha nemet mondok, az rossz modorra vall, ha megyek, annak semmi értelme. Nem tartjuk egymást hülyének – ez azért nem nagy dolog, mindenki tudja, hogy a miniszterelnök okos és tehetséges ember a maga nemében, de hogy mit csinál, azt nagyon jól látom, és kíméletlenül megírom, ahhoz nem kell beszélgetnünk. Arról meg nem fogok neki panaszkodni, hogy rezsimje jóvoltából milyen körülmények között vagyok kénytelen élni – elvégre nem én vagyok az egyetlen. Tömören: a kudarcos rendszerváltás egyik tarthatatlan liberális értelmezéséből – „nálunk nincs polgárság!” – Orbán azt a szintén tarthatatlan következtetést vonta le, hogy erőnek erejével, sok-sok közpénzzel és sok-sok sovén dumával kell összeragasztani a „nemzeti középosztályt”, ami a durva erkölcstelenség és a magyar állam szétrohasztása mellett is Don Quijote-i, fantaszta vállalkozás.

– Még sosem fordult meg a fejében, hogy elmenjen az országból?
– De, mint mindenki másnak. Ráadásul az elméleti műveimet már másfél évtizede nem magyarul írom. Ám én magyar értelmiségi vagyok. Bár még ma is inkább erdélyi magyar, vagy még inkább: kolozsvári, az „integráció” esetemben nem sikerült.

– Hogyan nem vált „magyarországivá”?
– Nekem egyfelől megszokhatatlan Magyarország monokulturális jellege, amelyhez fogható talán az egész világon nincs, és ami Trianon következménye. Ráadásul szellemileg provinciálisabb, mint a Csonka-Magyarországon ok nélkül lenézett „Balkán”. A tájékozatlan és műveletlen, kulturálisan huszadrangú Pest pedig vidék, míg például Szarajevó nem az. Nekem bizony hiányzik a román nyelv is. Másrészt ez katolikus ország. Persze tudom, hogy alapvetően vallástalan, de kulturálisan ez számít. A magyar Erdély kvintesszenciálisan protestáns. Aztán meg ifjúkorom Kolozsvárja jóval magyarabb hely volt, mint Pest, Pozsony, Sopron vagy Pécs: ezek mind német városok. Mi a régi magyar kultúrában nőttünk föl, nem kis részben a román uralom miatt. Kemény Zsigmond hozzám jóval közelebb áll, mint itteni nemzedéktársaimhoz, az én magától értetődő asszociációim között ott van Wesselényi, Szemere, Kossuth, Eötvös, Szalay, Csengery, Trefort. A pestieknek ezek utcanevek. Régimódi környezetből érkezem. Én még abban nőttem föl, hogy népét szolgáló tanítónak, írónak, orvosnak, tisztviselőnek lenni a legnemesebb hivatás. De ki olvas ma már Szalayt? Én a Statusférfiak és szónokok könyvét (1847) lapoztam (ott vannak Fox, Pitt, Mirabeau, Chatham legszebb beszédei), mielőtt bementem volna a parlamentbe annak idején, vesztemre. Ma is ott áll a polcomon. Jó, a hanyatlás mértéke nemcsak nálunk döbbenetes, hanem egész Európában. Meg Amerikában: Jeffersontól Donald Trumpig De ez azért nem vigasztal.