Király Gábor: Sokat tanultam a pályamunkásoktól

Király Gábor a pályamunkások bölcsességéről, a politikáról és arról, milyen hosszú egy másodperc.

– Egy hete szerettük volna elkészíteni az interjút, de a sajtóval foglalkozó munkatársa azt mondta, ön a múlt hetet már teljesen az NB I-es nyitófordulóra való felkészülésre szánja, és ebbe már az egyórás beszélgetés sem fér bele. Azt gondolnánk, ekkora rutinnal a háta mögött önnek ez már ujjgyakorlat. Minden meccsre így készül?
– Természetesen, és így nagyon nehezen tudok minden médiamegkeresést teljesíteni. Főként hogy az Európa-bajnokság óta sokkal több van, mint korábban. Én labdarúgó vagyok, ez a szakmám, ezt kell a legmagasabb szinten csinálnom. Nem csak leugrom a grundra focizni egyet a haverokkal, minden egyes lépésemet, minden mozdulatomat előre fel kell építenem és begyakorolnom. Nem hagyhatok ki egyetlen edzést sem. Van, aki ezt nem érti meg, nem fogadja el, hogy azért utasítok vissza egy interjút, egy szereplést, azért mondom, hogy majd csak szeptemberben, mert nincs rá időm.

– A mentális rákészülést mennyire hátráltatja a megnövekedett médiafigyelem?
– Leginkább azt hátráltatja. A kondíciómmal semmi gond, tökéletes állapotban vagyok, de a nagy érdeklődés miatt nehezebben tudok a felkészülésre koncentrálni.

– Ezzel magyarázható a Fradi elleni nagy bakija is? (A bajnokság nyitófordulójában a Ferencváros 3:1-re verte meg a Haladást, a harmadik gól Király Gábor hibájából született – a szerk.)
– Sosem szerettem magyarázkodni, de szerintem mindenki beláthatja, milyen megerőltető időszak van mögöttem. Tavasszal amint véget ért a bajnokság, máris kezdődött az edzőtábor, a felkészülés az Európa-bajnokságra. Ott sűrített programban négy, egyenként is sorsdöntő mérkőzést védtem végig, majd alighogy hazajöttünk, a Haladás felkészülésébe kellett bekapcsolódnom, hiszen két hét volt a bajnoki rajtig. Egyetlen napot sem pihentem. Én már a Fradi-meccs közben tudtam, mit fogok a következő héten csinálni, hogyan építem fel a felkészülésemet, hogy ne kövessek el újra ilyen hibát.

– Nem egy kis – hogy ilyen okos és kéretlen tanácsokat osztogassak – pihenés lenne a megoldás?
– Persze, az is kell, de annak majd csak karácsonykor jön el az ideje.

– Mentálisan másképp kell készülni egy Premier League-, egy Bundesliga- vagy egy NB I-es mérkőzésre?
– Nem, legalábbis nekem minden meccs egyforma. Legyen az a Bajnokok Ligája vagy egy magyar barátságos meccs, ugyanúgy készülök rá. Csapattársaim kérdezgették korábban, mi szükség van erre, én meg nem értettem. Mert jól akarok védeni! – csak ezt tudtam válaszolni rá. A Fradi ellen most rossz döntéseket hoztam, nem is csak akkor, amikor Böde gólt lőtt, volt még két olyan elhibázott megoldásom, amely miatt gólt kaphattunk volna.

– Sikeres külföldi karrierrel a háta mögött simán megtehette volna, hogy mondjuk Berlinben marad, és ott dolgozik tovább. Evidens volt, hogy hazajön Szombathelyre?
– Az első pillanattól. A Bundesliga után még a Premier League-ben is ki akartam magam próbálni, sikerült, majd ismét Németországban védhettem, de mindig tudtam, hogy a megszerzett tudást haza akarom hozni. Szerintem sikerült, tizenhárom éve működik a sportklubom, már huszonöt-huszonhat éves koromban ennek létrehozásán gondolkodtam, majd huszonhét évesen megalapítottam. Szerintem érezhető a fejlődés, elég körülnézni.

– Mindig a minőségi munka szerepét hangsúlyozza. Azért a magyar Eb-sikerek ellenére, látva klubcsapataink nemzetközi meccseit, ez még mindig hiányzik a futballunkból. Mi lehet ennek az oka?
– A magyar válogatott megmutatta, hogy van erre lehetőség idehaza is, most azt kell elérni, hogy a klubokban is meghonosodjon ez a gyakorlat. Ehhez megfelelő háttér, infrastruktúra és edzői gárda kell. Én arra törekszem, hogy nálunk minden feltétel meglegyen. Szerintem itt ez így is van, hogy máshol hogyan csinálják, arra nincs rálátásom.

– Az ön számára mi a siker mércéje saját utánpótlásklubját tekintve?
– Az, hogy lehetőleg minden évben előrelépjünk. Ám türelmes vagyok, ebbe belefér egy-egy olyan év is, amikor nincs fejlődés, de visszalépés sem. A cél pedig az, hogy az itt focizó gyerekek szakmailag és emberileg is olyan tudást kapjanak, amely a további fejlődésüket segíti. Ha azt hallom, hogy egy tőlünk kikerülő srácról azt mondják, jó alapokat kapott, az nekem már elég.

– Egy sportklubot vezetni önmagában is teljes elfoglaltság. Hogyan tudja összeegyeztetni a profi futballal?
– Már akkor is én vezettem az egyesületet, amikor külföldön játszottam. Telefonon, e-mailen – megvannak a módszerek, bár nyilván nem könnyű. Az első időszakban a napi két edzés mellett 10-12 órát foglalkoztam az egyesület ügyeivel, majd beláttam, hogy a feladatok egy részét át kell adnom olyan kollégáknak, akikben teljes mértékben megbízom. Így a tíz-tizenkét óra helyett ma már elég napi egy-két órát törődnöm ezzel. Nem volt könnyű folyamat.

– Miért?
– Mert én a nyugat-európai szemléletet hoztam haza. Például azt mondtam, hogy hetente kétszer kell nyírni a pályán a füvet, mert tapasztaltam a kinti klubjaimban, hogy jobb lesz tőle a minősége. Nálunk egyszer szokták, és nem értették, miért kéne többször. Én minden klubomnál jóban voltam a pályamunkásokkal, mindenütt érdeklődtem tőlük, hogy például az Allianz Aréna gyepe miért olyan jó. Aztán hazajöttem, és kipróbáltuk itthon is.

– A Hertha BSC Berlin-szerte ünnepelt kapusa edzés után odament a pályamunkásokhoz, és elbeszélgetett velük a gyepnyírás rejtelmeiről?
– Pontosan így volt. De nem csak a gyepnyírásról beszélgettünk. A talajszellőztetésről, a tápanyag-utánpótlásról is. Minden klubomban ugyanolyan kapcsolatban voltam a pályamunkásokkal vagy az irodai dolgozókkal, mint a játékostársaimmal. Tanulni akartam, és minden alkalmat lehetőségnek fogtam fel a tapasztalatszerzésre. Ott helyben, az Allianz Arénában működés közben tudtam tanulmányozni egy talajátalakító gépet. Rengeteg szakmai segítséget kaptam így.

– Nem néztek furcsán önre?
– Nem. Inkább örültek, hogy van, akit érdekel a munkájuk.

– Tehát ezt a mentalitást várja el saját munkatársaitól is?
– Ez nem vaskézzel irányított klub. Úgy gondolom, megvannak azok a keretek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy jól működjön az egyesület, ezeken belül már nem én határozok meg minden egyes döntést. Édesapám is itt dolgozik, a feleségem is, a munkatársaim rengeteget segítenek, így nekem több időm marad például arra, hogy az edzéseket figyeljem.

– Ezt a mentalitást otthonról hozta?
– Igen, engem is így neveltek.

– Milyen volt az a majdnem három év, amikor nem volt válogatott?
– Semmi különös nem történt, szurkolóként éltem meg azt az időszakot. Mindig az adott helyzethez igyekszem alkalmazkodni. Egy válogatott keret változik, bekerül az ember vagy kikerül néha, ez természetes. A tévé előtt ugyanúgy szurkoltam, sőt még jobban is. Legalább akkor volt egy hosszabb nyaralásom.

– Hogy élte volna meg, ha egy ilyen pályafutásból kimarad az Európa-bajnokság?
– Nem tudom, mert sosem ilyen távlatokban gondolkodtam. Mindig konkrét feladatokra, lehetőségekre koncentráltam. Például sosem gondoltam, hogy „pár éven belül ki akarok jutni a Bundesligába”, hanem mindig edzettem, igyekeztem a legjobb lenni, és vártam a lehetőségekre. Soha nem gondolkodtam arról, hogy hova érhetnék el. Mindig a konkrét lehetőségeket kell megragadni. Nekünk most adódott egy ilyen a norvégok elleni pótselejtezővel, és éltünk vele. Több mint nyolcszáz meccs van mögöttem, huszonegy évesen válogatott lettem, miközben a konkrét célom az volt, hogy NB I-es kapus legyek, ezért dolgoztam. Ez megadatott, a többi pedig ebből következett.

– Amikor egy nyögvenyelős selejtezőn kikapunk Lettországtól 3:1-re, azt hogyan lehet feldolgozni azzal a tudattal, hogy az ember közben Bundesliga- és Premier League-szintű játékosként áll a magyar válogatott kapujában? Nem volt ez nagyon frusztráló?
– Abszolút nem. Sosem rágódom ugyanis azon, ami történt, hanem mindig arra összpontosítok, mi a megoldás az adott helyzetben, mit fogok legközelebb csinálni. Egyik vereségünket vagy győzelmünket sem értékeltem túl. Amikor a Bajnokok Ligájában megvertük a Milant vagy a Chelsea-t, azt sem. Másnap már ugyanúgy edzés volt, arra kellett figyelni.

– Egy ilyen meccs után sem lehet egy kicsit hátradőlni, és fújni egyet?
– A meccs után nem, mert egy sorozat közepén vagyunk, jön az újabb feladat. Legfeljebb arra gondolsz közben, hogy télen majd jobb érzésekkel tudsz pihenni.

– A család hogyan viseli ezt a tempót?
– Jól. Persze időnként megkérdezik, nem kéne-e egy kicsit pihenni. Most az Eb után az edzőm, Mészöly Géza is mondta, a szövetségi kapitány és játékostársaim is tanácsolták, hogy pihenjünk egy kicsit. Mondjuk egy hetet. Én nem akartam. Már csak azért sem, mert lendületben érzem magam.

– Ha pihen, mivel foglalkozik?
– Teljesen kikapcsolok, akkor nincs foci.

– Ön szerint miért van az, hogy sok játékos nem boldogul a civil életben visszavonulása után?
– Mert azt az adrenalint, amit a pályára lépés jelent, semmi sem tudja pótolni. Amit a néző lát egy meccsen, az „csak” az optika, hogy én hogy élem meg belülről, az teljesen más. A belgák ellen volt egy kapufára tolt szabadrúgásom. Amíg szállt felém a labda, rengeteget gondolkodtam, melyik kézzel nyúljak fel, hogyan üssem ki, merre. Kívülről nézve ez kevesebb mint egy másodperc, azt gondolhatná bárki, idő sincs gondolkodni, belülről pedig folyamatosan mindent végig kell gondolni. Ezek nagyon gyors döntések, s hatalmas adrenalinfröccsöt jelentenek. Ezt az életben nem tudod mivel pótolni. Ezért gondolkodtam már huszonöt-huszonhat évesen azon, mit fogok csinálni visszavonulásom után. És evidens volt, hogy a sportban maradok.

– Tényleg ugyanúgy motiválja, ha mondjuk a Haladás a Magyar Kupában egy megyei első osztályú csapattal játszik, mint egy magyar–portugál vagy egy BL-meccs?
– Igen, és ennek egyszerű oka van. Ugyanaz a feladatom: megfogni a kapuba tartó labdát. Egy megye egyes csapat ellen játszani azért kihívás, mert teljesen másra kell koncentrálni, mint egy Eb-n. Például arra, hogy a göröngyös talajon hogyan pattog a labda. Ilyen egy Európa-bajnokságon nincs.

– Egy másik közismert szombathelyi, Török Gábor politológus éppen a héten nyilatkozta egy napilapnak, hogy ha Dárdai Pál vagy Király Gábor elindulna a választásokon, legyőzhetnék Orbán Viktort. Nem gondolt még rá, hogy népszerűségét máshol is kamatoztassa?
– Nem, én sportoló vagyok. A politikát még az érdeklődés szintjén sem követem.

– Ismerik egyébként egymást Török Gáborral?
– Igen, meccsek közben is szoktam látni a lelátón, ilyenkor intünk egymásnak.