Szalóki Ági: A romák problémája nem pr-kérdés

Szalóki Ági kiállt a vasárnapi boltzár mellett, és van véleménye a romákat érintő problémákról is.

– A réteg – például nép- és világzenét – játszó művészek sorsa mennyiben hasonlít a bolti eladókéhoz? Ők a legkiszolgáltatottabbak a szakmában?
– A kiszolgáltatottságom nem összemérhető a fizikai dolgozókéval. Már önmagában az, hogy nap mint nap zenével foglalkozom, hogy örömöt adok és kapok, feltölt. Barátokra is lelek a zenének köszönhetően, utazom, világot látok. Van időm, keresetem, és ami a legfőbb, szabad választásom: ura lehetek saját helyzetemnek. A küzdelmem másról szól. A küzdelmem oka az, hogy egy szűk és talán egyre szűkülő rétegnek játszom. Sokszor érzem, hogy árral szemben úszom, és mindezt nőként teszem egy olyan iparágban, melynek képviselői nyolcvan százalékban férfiak, gyakran meglehetősen macsó szemlélettel. Szerencsére közvetlen kollégáim és hallgatóim közül sokan a barátaim is. Hasonlóan élünk, gondolkodunk. Ez a kör megtartó közeg számomra. Hitet merítek az emberségükből és a szeretetből, amit tőlük kapok.

– Hogyan látja a magyar zene mai helyzetét és benne a rétegzenéét?
– Az állam rengeteg pénzt fordít a kultúrára, az utóbbi évtizedben a fesztiválok országa lettünk. Úgy látom, átgondolatlanul és indokolatlanul sok pénzt osztott szét az elmúlt években a Cseh Tamás-program, mely mögött nem nagyon éreztem valódi, a fiatal művészeket támogató koncepciót. A kultúra finanszírozását meghatározó döntéshozók elsősorban a nagy közönséget megszólító, könnyebben emészthető zenét játszó együtteseket, művészeket támogatják. A New York- i Carnegie Hallban, de a Blue Note dzsesszklubban sem a bartóki utat leghitelesebben bejáró Dresch Mihály képviseli Magyarországot. A zenei szervezők gyakran be is vallják: számokat kell produkálniuk. A zeneipar döntnökei jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy a mai magyar közönség képtelen legyen a zenét megbecsülni. Kevés az értő zenekritika, a komoly szaktudású zenei újságírók cikkeire, írástudó zenészek kritikáira alig kíváncsi valaki. De miért is ne lehetnénk csak egy kicsit is igényesebbek?

– A tehetségkutatók népszerűsége ezen nem változtathat pozitív irányba?
– Tehetségkutató iparág jött létre, a kereskedelmi televíziók ontják a sztárokat. A zenegyárosok hátrányos helyzetű gyerekek százezreivel hitetik el, hogy a zenészlét alapja a könnyen jövő siker. A vidéki nagyváros bábszínházasának arról kell meggyőznie a panaszkodó óvónőt, hogy bár valóban fáradságos a gyerekek le- és felöltöztetése, színházba kísérése és felügyelete, e fáradság megtérül, hiszen a jövő színházba járó felnőttjeit neveli. Színházi és bábszínházas szakemberekkel, népművelőkkel, pedagógusokkal, zenészekkel beszélgetek szerte az országból, és hasonlóképp látunk, érzünk: közösnek vélt értékeink ma korántsem számítanak mindenki szemében annak. Mindezt tudomásul véve teszem a dolgom hittel, becsülettel és lelkesedéssel.

–Manapság sok zenekar számára jó üzlet módos szülők gyermekeinek születésnapi zsúrján, vagy vállalati rendezvényeken háttérzenekarként, jó pénzért muzsikálni. Ön az együttesével szokott ilyen jellegű fellépéseket vállalni?
– Ragaszkodunk bizonyos alapelvekhez, és ezek eleve kizárják az ilyen típusú szerepléseket. Koncertjeink egyediek és ezt az élő zenét létrehozó muzsikus teszi egyedivé, emberivé és áramlóvá. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy mi a zenében a „kézműves” termék kategóriáját képviseljük. Tapasztalataim szerint a zenénket fogyasztók érzékeny és tudatos emberek. Érdekes megfigyelnem, hogy a zene milyen egyértelműen összekapcsolja a hasonlóan érzőket, gondolkodókat.

– Rendszeresen ad koncertet gyerekeknek, négy, a legfiatalabb generációnak szóló lemeze jelent már meg. Hogy látja, a mai, számítógépes játékokhoz, akcióban gazdag mesefilmekhez szokott gyerekeket le lehet kötni énekelt versekkel, népdal-feldolgozásokkal?
– Van, akit jobban, másokat kevésbé érdekel az a fajta muzsika, amelyet mi játszunk. Mindenesetre magam is meglepődtem, hogy amikor budai tizenkettedik és második kerületi általános iskolákban zenéltünk, szinte lehetetlen volt aktivitásra, együttműködésre bírni a gyerekeket. Ugyanerre a zenére a berettyóújfalui, kevésbé jó anyagi körülmények között élők boldogan és önfeledten énekeltek, táncoltak. A különbség okára egy gyermekpszichológus biztosan összetett magyarázatot tudna adni. De nem a gyerekekben kell keresnem a hibát. Sőt! Le kellett vonnom a tanulságot: felkészültnek, nyitottnak kell lennem, és folyamatos tanulásra, továbbképzésre van szükségem ahhoz, hogy a művészi igényességet szem előtt tartva képes legyek megszólítani a gyerekeket. Ebben sokat segít nekem az utóbbi években folyamatos önismereti munkám: a zeneterapeuta alapozó képzés, a táncterápiás önismereti csoport, a jóga, az Alexander-technika és az énektanulás.

– Ön, annak idején, gyerekként, miért vonzódott a népzenéhez?
– A szüleim sokat énekeltek nekem, apukámnak kifejezetten jó zenei érzéke van, és nagy zenei műveltsége. Neki köszönhetően ismertem meg Kallós Zoltán és a Muzsikás együttes lemezeit is. Nagy hatással volt rám Sebestyén Márta is. Igényességével, kifinomult ízlésével, zenei kreativitásával, a népzene iránti alázatával máig példaképem. A kilencvenes években az országban csak két helyen volt alapfokú népzenei képzés, én Budafokon tanultam Bodza Kláránál. Később eljutottam a válaszúti népzenei táborba. Ott találkoztam először erdélyi falvakban élő énekesekkel, táncosokkal. Például a nemrég elhunyt Maneszes Mártonnal, aki Magyarszováton egyszerre volt borbély, kántor, prímás bútorasztalos, és még a földműveléshez is értett. A Fonó Budai Zeneház révén az Utolsó óra zenegyűjtő programba is bekapcsolódtam. Több erdélyi népdalénekes repertoárját rögzítettem. És van egy ötvenórás, jórészt feldolgozatlan filmanyagom is. Ördöngösfüzesen, Búzában és Magyarszováton vettük fel Kluzsán Róbert operatőrrel. Nem csak az énekesekről, hanem az ott élők mindennapjairól, magyarok és románok viszonyáról, vallásról is szó esik benne.

– 17 éves korától rendszeresen szerepel a színpadon. Énekelt a világzenét játszó Besh O Drom együttesben, és az autentikus magyar népzenét előadó Ökrös zenekarban is. Jó vagy rossz, ha valaki ilyen fiatalon sikeres lesz?
– Attól függ, hogy az illető milyen személyiség, hogy érett-e arra, hogy megfeleljen az efféle kihívásoknak. Ami engem illet, akkoriban ösztönös emberként éltem, híján voltam mindenféle tudatosságnak és nem figyeltem a testi-lelki épségemre. Ez az önpusztító időszak egy hosszan eltartó kamaszlázadás volt. De azóta sem bánom, hogy ilyen szakasza is volt az életemnek. Sokat tanultam belőle. Enélkül nem az lennék, aki vagyok.

– Az Ön életében a lázadó korszak mikor fordult át tudatos „jövőépítésbe”?
– Talán 2004-ben, amikor megalapítottam a zenekaromat. Az együttesem arca és vezetője lettem, egyre többször nyilatkoztam újságokban, televíziókban, és magam számára is meg kellett fogalmaznom, hogy ki is vagyok és mi a célom a világban. Ez mindenképpen fontos állomása volt a felnőtté válásomnak. Közben arra is rájöttem, hogy örömöt jelent, ha kiállhatok fontos ügyek mellett, legyen szó a korai fejlesztésről, a hospice működéséről, vagy a romakérdésről, lévén, hogy az édesanyám révén én is roma származású vagyok. Zenészként az a kiváltság jutott nekem, hogy fontos üzeneteket juttathatok el emberek sokaságához.

– Miért tartja fontosnak, hogy beszéljen a roma származásáról?
– Az, hogy beszélek róla, kizárólag az én döntésem. Valószínűleg azért is vagyok az átlagosnál érzékenyebb a romákat érintő problémákra, mert tudom, hogy a családom beás cigány tagjai, a teknővájó cigányok milyen nagy erőfeszítéseket tettek – a huszadik század fordulóján, amikor Magyarországra érkeztek – azért, hogy elfogadtassák magukat a többségi társadalom tagjaival, hogy iskolába járhassanak, hogy munkájuk legyen. Az is nagy küzdelem árán sikerült nekik, hogy az erdőből beköltözhessenek a faluba, ehhez képest ma már számos diplomás van közöttük. Nagyapám testvére, az író, fafaragó Orsós Jakab – aki haláláig Nádas Péter jó barátja volt – mondta, hogy a mi családunk száz év alatt hatszáz esztendőnyi utat tett meg. Ezt különösen azok értik meg nehezen, akik számára az élet természetes velejárója volt mindaz, amiért az én családomnak foggal-körömmel kellett megküzdenie.

– A hátrányos megkülönböztetésnek milyen formáit tapasztalta már meg „testközelből”?
– Számtalan esetből csak egyet mondok most. Amikor az óvónőképző főiskolára jártam, tanúja lehettem, hogyan jelenik meg a kirekesztés a mindennapokban, a közbeszédben, a humorban. Szíven ütött, amikor az egyik főiskolai tanár a cigánygyerekek vélt vagy valós tulajdonságain gúnyolódott, a leendő pedagógusok pedig szívből hahotáztak ezen. Szerintem, ha egy pedagógusképző intézetben nem alapelv az, hogy minden gyereket, külső és belső tulajdonságokra való tekintet nélkül, szeretettel fogadunk, akkor nincs is értelme a képzésnek. Ahogy annak sincs értelme, hogy a romákat érintő problémákról kizárólag a pr szintjén folyjanak a beszélgetések. Ahhoz, hogy valódi változás következzen be, komoly szakmai döntésekre volna szükség. Az országnak ápolók, szociális munkások, családgondozók, korai fejlesztők, fejlesztő pedagógusok kellenek, és létszükség, hogy minden segítséget megkapjanak a működésükhöz azok a tapasztalt szakemberek, akik képesek a rendszerszintű és hosszútávú gondolkodásra.

– Többször elmondta már, hogy a roma származású édesanyja balliberális, édesapja pedig jobboldali nézeteket vall. Ön hogyan élte, éli meg ezt a kettősséget?
– A kettősség igaz, de van közös vonás is a szüleimben. Mindketten talpig becsületes, a tanulásban és munkában szorgalmas, okos és mély érzésű emberek. Világnézetük különbözősége talán származásukból adódhat. Magam úgy tájékozódom és alakítok ki véleményt, hogy igyekszem többféle véleményt megismerni, a különböző nézőpontokat összehasonlítani. Az például kifejezetten tetszik, hogy Karácsony Gergely, zuglói PM-es polgármester fideszesekkel dolgozik együtt. Valószínűleg Zugló mint „ügy” és maguk a zuglóiak fontosak az önkormányzat számára, nem a pártállás. Én is hiszek abban, hogy vannak alapértékek, amik megkérdőjelezhetetlenek, és ügyek, amik a pártérdekeknél jóval magasabb rendűek.

– A népzene mellett dzsessz, világ-és a könnyűzenei elemek gazdagítják a repertoárját. Megzenésített verseket énekel gyerekeknek, Karády-, Édith Piaf- és Amália Rodrigues-dalokat ad elő. A zenei pályafutását is az útkeresés jellemzi?
– A Budapest Bábszínháztól felkérést kaptam, hogy legyek a gyerekdalaimra írt bábjáték főszereplője. A mese egy utazásról szól és alig várom, hogy táncolhassak, játszhassak benne! Egy álmom válik most valóra. Karádyt kalandvágyból énekelek, Édith Piaf és Amalia Rodrigues dalai pedig olyan szenvedélyeket hoznak elő belőlem, amelyek engem is meglepnek. Bár annak ellenére, hogy akadnak kitérők, számomra, ahogy régen, most is a népzene jelenti az állandóságot és a megújulást. Akkor is, amikor a százhalombattai Chorus Matricanus női kar Kodály és Bartók műsorában vagy amikor Szokolay Balázs zongoraművész és Szokolay Dongó Balázzsal népzenész műsorában szerepelek. És így lesz ez október 16-án is, amikor a Művészetek Palotájában a Budapest Ritmo világzenei fesztiválon lépünk fel a szefárd zsidó dalokat éneklő Pandzarisz Dinával és az oláh cigány dalokat előadó Lakatos Mónikával.