Túl harsányan képviselem Skócia függetlenségét

Utálja a hollywoodi sikerfilmeket, viszont imádja a magyar pogácsát. Brian Cox skót színész.

– Házsártos öregúrból számtalant láthattunk már a vásznon Jack Nicholsontól Walter Matthau-ig. Volt egy konkrét előképe a szerep alakításakor?
– Volt, de nem filmből származó. Van egy barátom, aki Parkinson-kóros, és bár a betegsége előrehaladott, még mindig dolgozik. Ő a legbátrabb ember, akit valaha ismertem, így az alakításom afféle hommage-nek tekinthető, neki dedikálva.

– Pályafutása során közel kétszáz produkcióban, filmen, tévésorozatban szerepelt. Mi a legfőbb szempontja egy szerep elvállalásakor?
– A sztori és a karakter. Utóbbinál kifejezetten vágyom rá, hogy ne kétdimenziós szerepekkel bombázzanak. Szeretem a karakterközpontú filmeket, és egyáltalán nem rajongok a hollywoodi blockbusterekért. Ott is csak azokat tudom elviselni, amiben rendesen megírt jellemek láthatók. A Jutalomjátékban egy idős, házsártos színészt játszom, aki ráadásul skót. Érdekelt ez a figura, meg az, hogy a történet nem volt szentimentális, talán csak a vége felé, de azt éppen amiatt nem is tartottam kellőképpen hitelesnek.

– Amiről most beszél, azért is érdekes, mert a kortárs amerikai tömegfilmnek – beleértve a szuperhősfilmeket is, amelyekben érintőlegesen ön is szerepelt – vajmi kevés köze van a tradicionális filmkészítéshez, így színészethez is.
– Az egyetlen képregényfilm, amiben komoly szerepem volt, az X-Men 2, és őszintén szólva nem csak emiatt gondolom ezt a valaha készült legjobb szuperhősfilmnek. Az egész egy allegória a mutánsokról, amit egy meleg rendező készített, s tökéletesen benne van, hogy milyen érzés marginálissá válni a társadalomban. Az izolálódás allegóriája és poézise minden más szuperhős mozitól megkülönbözteti az X-Men 2-t, ami miatt büszke is vagyok rá, hogy részt vehettem benne. A többi pedig csak franchise, pénzcsinálás. Vannak köztük szórakoztatók, viccesek: amikor humor van bennük, szerintem akkor egész jók. Amikor pedig komolykodnak, túlzottan komolyan veszik magukat, azokat inkább hagyjuk.

– És a speciális trükkökkel hogyan birkózik meg egy komoly színész? Ezekben a filmekben mindenki műteremben ugrál egy kék vagy zöld vászon előtt, a többit pedig megoldják az utómunka során.
– Ez korunk szükséges gonosza a filmkészítésben. A megboldogult Richard Harris, aki kiváló barátom volt, például utálta a Harry Potter-filmeket. Az első két részben játszotta Dumbledore professzort, mielőtt elhunyt, és állandóan arról panaszkodott, hogy naphosszat a green box előtt kell szerepelnie, és az egész olyan unalmas. A forgatáson, a jelenetben az ilyen filmekben nincs élet. Nézze meg Marlon Brandót A rakpartonban, vagy James Deant az Édentől keletre című moziban. Apró gesztusok sorát láthatjuk tőlük, amik az életet jelentik a vásznon, s ez ma már nincs meg a filmekben. Majd nézze meg a bemutatás előtt álló Churchill című filmet, amiben Winston Churchillt játszom, és a csodálatos Miranda Richardson a feleségemet. Ahogy ott riposztozunk egymással: minden pillanata aranyat ér! De sajnos olyan korban élünk, amikor ezek az értékek nem számítanak. Például a lengyel rendező Krzysztof Kieslowski trilógiája, a Három szín: humorosak, életszerűek, briliáns alakításokkal – ilyen mozik ma már nem készülnek. A közönségnek a moziban ráadásul alig van hozzáférése a legjobb alkotásokhoz, mert azok szinte elkerülik a mozikat. Ezért is történnek manapság a legjobb dolgok a tévében.

– Ön nagyon érzékeny a társadalmi kérdésekre, a közönség, az emberek érzéseire, reakcióira. A Jutalomjátékban egy magyar bevándorlóval vív verbális asszókat Angliában. Mi a véleménye az Európai Unió bevándorláspolitikájáról és a brexitről, különösképpen, hogy skót?
– Ne is mondja! A brexit szörnyű. Nem vagyok globalizációpárti, de a közt, a közösségeket pártolom. Olyat, hogy európai unióbeli, nem tudok értelmezni. Például a görögök: legyenek, maradjanak görögök, ez a dolog szépsége! Legyen Európa multikulturális. A legnagyobb probléma manapság, hogy elveszítjük az egyedit, az egyénit. Anglia mindig Anglia volt, mindig is megvolt a xenofóbiája. Ennek történelmi okai vannak, lévén Anglia egy izolált sziget. De a skótok nem ilyenek! Mindig is megvolt a saját identitásuk, miközben kapcsolatuk is volt Európával. Skócia mindig is része volt a brit és az európai közösségnek, miközben saját karakterisztikája volt. Vagy például most láttam egy dokumentumfilmet, miszerint minden hatszázadik orosznak skót felmenői vannak. Erről eddig nem is tudtam! Ma sok minden rossz irányba megy: például én ma nem tudnék drámaszakon tanulni. Én állami finanszírozású képzésben vettem részt, az állam révén lettem az, aki. Ma már ilyen nincs, mindenkinek fizetnie kell az oktatásért, ráadásul nagyon sokat.

– El tudja képzelni Skóciát Nagy-Britannián kívül?
– Természetesen. Nicola Sturgeon, aki az első miniszter Skóciában, az egyik legjobb vezető jelenleg Európában, nagyon nehéz helyzetben van. Ahogy nálunk mondani szokás, nagyon ravasz játékot kell most játszanunk. De én optimista vagyok.

– Akkor talán az sem zavarja, hogy a királynő nem ütötte lovaggá, ellentétben a Jutalomjátékbeli karakterével?
– Egy csöppet sem. A Brit Birodalom Rendjének parancsnoki kinevezését 2003-ban a drámáért tett erőfeszítéseimért megkaptam, akkor, amikor Roger Moore is megkapta ugyanezt a kitüntetést. Ugyanakkor egyáltalán nem vonz, hogy Nagy-Britannia lovagja legyek, mert nem értek egyet a fennálló rendszerrel. És szerintem nem is fenyeget a veszély, hogy a királynő lovaggá akarna ütni: ahhoz túl harsányan képviselem a nyilvánosság előtt Skócia függetlenségi ambícióit.