Ifjabb Vidnyánszky Attila: Beregszász világát mintha Kusturica rendezte volna

Ifjabb Vidnyánszky Attila Kárpátaljáról, a nagymamájáról és arról, hogy édesapja mennyire megosztó személyiség.

– Éppúgy utazott a beregszászi társulattal gyerekkorában, mint a bátyja, mégis önből lett csak színész, míg testvére az elméleti matematika felé fordult. Mi kellett hozzá, hogy ön megmaradjon ennél a világnál?
– Valamiféle sorsszerűségről beszélhetünk. Mindig, minden helyzetben kerestem a figyelmet.

– Ez elsősorban a figyelemről szól?
– Sokkal összetettebb persze, de gyerekkoromban valóban szerettem bohóckodni. Akár színészként, akár rendezőként mindig azt a gyerekkori állapotot, azt a szabadságot keresem, ahogy akkor a világot láttam. Mellesleg a testvéremmel azt tapasztaljuk, hogy az elméleti matematika és a színház között nincs is nagy különbség.

– Nem volt, ami azért óvatosságra intette volna ezzel a pályával kapcsolatban? Buktatók, amelyeket esetleg látott előre?
– Rengeteg ilyen akadt, persze. Édesanyám színésznő, gyerekkoromtól tisztában voltam vele, hogy ez kőkemény, idegőrlő pálya. Ha nem fiú vagyok, valószínűleg más irányba is próbálkoztam volna. Nőknek ez kegyetlenül nehéz pálya lehet.

– Voltak meghatározó darabok, amelyek a színpad felé vezették ekkoriban?
– Sok meghatározó darab volt, de érdekes módon nem az előadások érdekeltek. Jobban izgattak a próbák, izgalmasabb volt nézni, hogy áll össze egy darab, miként kellékeznek, pakolják be a díszletet. Beregszászon volt szerencsém egész előadásokat végigvilágítani, vagy épp a műszakhoz tartozni és pakolni. Később sem az előadások voltak rám nagy hatással, hanem a filmek. Nem is tudtam, melyik felé induljak el inkább.

– Milyen filmek tetszettek ekkoriban?
– Nyilván ott vannak, amelyeken felnőttünk, a Vissza a jövőbe és társai. De amikor először láttam a 8 és ½-et Fellinitől, az hatalmas élmény volt, ahogy Tarkovszkij Sztalkerje is mai napig az első háromban van. Jött aztán az Isten hozta, őrnagy úr!, a Szindbád, a Liliomfit pedig tényleg nem tudtam elégszer végignézni. Gyerekként arra emlékszem, hogy a színháznak ismertem a hátterét, láttam, a színészek hogyan készülnek, miben különbözik a premier a főpróbától. A filmet egyáltalán nem értettem. Nagyon izgatott, mi történik a háttérben, szerettem volna megismerni ezt a világot.

– Kárpátalján mennyivel volt nehezebb a film felé orientálódni?
– Nem volt gyerekkoromban moziba járás, mivel Beregszászon nem volt mozi. Nehezebb volt elérni filmeket, eljutni előadásokra. Sem rengeteg tévécsatorna, sem internet. Kamaszkoromban nyílt ki a világ. Most már ennek nagyon örülök, így egészségesebbnek érzem ezt a folyamatot.

– Mi volt, ami ezt a kárpátaljaiságot speciálisan jellemezte, és amit magával is tudott aztán hozni? Nemrég Trill Zsolt beszélt arról lapunknak, hogy „ezt az egész határon túlit meg innenit el kéne felejteni”.
– Neki ebben nagyon igaza van, valószínűleg így is áll a helyzet. Azért mégis tapasztalja az ember a különbségeket. Egészen másik világ, ami ott van: sokkal nyersebb, sokkal egyszerűbb és sokkal távolibb, mint mondjuk a szomszédban, Nyíregyházán. Ha átlépi az ember a határt, érzi a különbséget. Mintha Beregszász világát Kusturica rendezte volna.

– De a kisebbségi jogok terén is érezhetjük a különbséget: rendre érkeznek a hírek, hogy épp Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján próbálják nehezíteni az ottaniak életét. Elég csak az ukrán oktatási törvényt említenünk.
– Van gyerekkori barátom, aki jelenleg is kinn van az ukrán–orosz fronton.

Nekem most ősszel érkezett meg a második behívóm. Az útlevelemet elvették a határon, egy hónapig kellett járni a katonasághoz, hogy visszakapjam.

Nem tudom, hol van még sorkötelesség a határon túli részeken, de a mi életünket elég jelentősen befolyásolja. Minden határátlépésnél gyomorgörcsöm van, bárhova utazom. Ez nyomasztó, számomra megfejthetetlen érzés. Örökség. Iskolásként sikerélmény volt, ujjongtunk, ha átléptük a határt, mivel gyakran fordítottak vissza. Otthon magyaroztak, itthon ukránoztak, édesanyám ehhez képest egészen orosz. Szerencsére meg vagyok lőve ezzel egy életre, mivel én mindig magyarnak érzem magam. Ott is, ahol ennek súlya van, ott is, ahol már alig.

– A frontról milyen történeteket hallani most?
– Nem tudom, miről lehet beszélni, miről nem. Mivel senki sem tudja valójában, mi és miért történik. Nyáron Oroszországban, Moszkvában dolgoztam. Az egyik színész épp a próbafolyamat alatt kapta meg a behívóját. Nekem is van – mondtam neki, csak a másik oldalra. Nem tudok ezekre a helyzetekre reagálni. Valószínűleg soha nem változik meg a világ, egyre nagyobb gödörbe esünk bele, de mégis azt érzem, hogy a mi generációnk – mert két kattintásra van mindentől – nehezebben éli meg azt, ami épp történik körülöttünk. Szerencsésnek érzem magam, hogy a színházba menekülhetek. Esténként egy pillanatig el lehet hinni, hogy tehetünk valamit a világért.

– A nyelvtörvény mennyire érintheti súlyosan a helyi magyarságot?
– Szörnyű hallani, hogy a gimnáziumot, ahova jártam, miként lehetetlenítik el szép lassan. Ezt a saját bőrömön is tapasztaltam. Folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok otthon, és nem teszek érte semmit. Azzal ringatom magam, hogy most is épp érte teszek. Fejet hajtok azok előtt a „harcosok” előtt, akik minden erejükkel otthon küzdenek azért a maroknyi közösségért. Igen, az szó szerinti küzdelem. Találkoztam egy idős bácsival, aki egész életében nem hagyta el a faluját, és négy különböző állam polgára volt. Mit lehet tenni? Felnézek a nagyszüleimre, ahogy élték az életüket. Nem tudom, nekem hogy kéne. Igyekszem belőlük erőt meríteni, és helytállni a saját szakmámban. Ez a legkevesebb.

– Édesapja javaslatára fogott bele elsődlegesen inkább a színészetbe, mint a rendezésbe. Óvta az utóbbitól?
– Édesapám tanárként kezdte, utána ment rendezőnek. Nagy utat járt be a színházig. A rendezőknek általában van egy jelentős műveltségbeli előtörténetük. Nekem fiatalon kellett döntenem, és ő azt mondta, a színészettel jobban körüljárhatom a rendezést, ne ugorjak egyből bele a rendezésbe. Azóta is örülök, hogy ez így alakult. A színészettel megtanulja az ember a mesterséget, a rendezéssel pedig tovább is gyakorolja, csak egy másik kameraállásból.

– Első fontosabb filmje a három évvel ezelőtti Veszettek volt, amelyet viszont sokan bíráltak, amiért nem mert elég bátor lenni, valódi botrányfilmként működni. Hogyan állt ezekhez a kritikákhoz?
– Már azért is nagyon boldog voltam, hogy jött ez a lehetőség, és sikerült nagyjátékfilmben szerepelnem. Nyilván mindenkinek megvan a maga véleménye, és talán tényleg lehetett volna nyersebb, erőszakosabb, koszosabb, provokatívabb az egész. Mégis merészségre vall, hogy Goda Krisztina, aki korábban a Kaméleont rendezte, hozzá tudott nyúlni egy ilyen témához. Nekem hatalmas iskola volt ilyen gépezetben részt venni.

– A magyar filmre mennyire jellemző egyébként, hogy merészebb témákhoz hozzá mer nyúlni?
– Nem tudom, nem látok bele, hogyan dőlnek el a témák. Nyilván fontos szempont, hogy eljusson az emberekig, sőt talán még pénzt is hozzon. A színház ebből a szempontból több szabadságot ad. Öröm tapasztalni, hogy elindult egy folyamat. Amikor gyerek voltam, a Kontroll volt rám nagy hatással, megnéztem vagy hússzor, de hirtelen nem jutna eszembe akkoriból még öt hasonló film. Most sorra jönnek ki a jó magyar filmek, és igazán jó érzés büszkének lenni. Nyilván minél több vonat indul, annál több mindent lehet érinteni. Remélem, ez a lendület egyre csak nőni fog.

– Említette, hogy a színháznál nincs ilyen teher. Ezért is tapasztalhatjuk, hogy bátrabban mernek provokatív témákhoz nyúlni? Örök vita, hogy mennyire legyen aktuálpolitikus a színház, mennyi közéleti utalás fér el egy-egy darabban.
– Ez összetett és többrétegű dolog: hiszen mi számít aktuálisnak, mi provokatívnak? Volt szerencsém olyan előadást látni, ahol minden ki volt mondva és meg volt mutatva, és éreztem, hogy igen, ez most nekem szól, és azt akarják, hogy a húsomig vágjon. Láttam olyat is, amelyik formailag az ellenkezője volt, mégis bennem maradt, csak máshogy és máshol talált be. Minden lehet aktuális és provokatív, nem az ötlet a lényeg, hanem a megvalósítás. Nincs recept, csak különböző utak vannak.

– Aktuális példa lehet az Ascher Tamás Háromszéken, amely egy újságcikkre válaszul született. Utóbbi A bajnok című darabról szólt, és annak áthallásait, valódi személyekre történő utalgatásait bírálta. Jót tehet a művészetnek, ha elmegy ilyen irányba?
– Azt hiszem, a színházba minden belefér. Egész mást tapasztaltam az Ódry Színpadon, ahol százan ültek a nézőtéren, és mást a Radnóti vagy a Vígszínház színpadán. Igazán más volt Debrecenben vagy akár Beregszászon dolgozni. Szerintem fontos tudni, hogy hol és miért hozunk létre egy előadást. Érdekes volna egyszer a színházak repertoárjait megcserélni, kíváncsi volnék, hogyan reagálna a közönség.

– Személyesen hogyan áll az ennyire megosztó darabokhoz? Szerepelne mondjuk egy A bajnok-szerű előadásban is?
– Nem tudom, tudhatja-e egy színész előre, pontosan mit és hogyan akarnak a darabbal mondani, és az hogy fog lecsapódni a nézőkben. Eddig soha nem mondtam nemet olyan indokkal, hogy ezzel nem tudok azonosulni. Mindig kíváncsi vagyok. Szerencsére eddig csak olyan munkákban vettem részt, amelyeket maximálisan támogattam.

– Sorozatok tekintetében nálunk nem könnyű a helyzet, de az Aranyélet kapcsán, amelyben szerepelt, azért a minőség miatt nem kellett aggódnia. Felteszem, ezek szerint a Barátok köztbe vagy a Jóban, rosszban-ba nem menne el játszani.
– A dilemma azért összetettebb. Van, aki pénzt akar keresni, s van, aki csak dolgozni. Én úgy vagyok vele, hogy nincs kecske és káposzta együtt, és ha a színművészetiről most kijöttem, akkor az ott kapott értékrendhez szeretném tartani magam. De persze nem tudok és nem ítélhetek el semmit.

– Miben áll ez a színművészetis értékrend?
– Nyilván szappanoperákat nem néztünk az egyetemen. Ott azt verték belénk, hogy igyekezzünk valóban hatást kifejteni a nézőre. Mert a színész sokszor hiheti, hogy rá kíváncsiak, pedig nem. A néző magára kíváncsi, hogy vele mi fog történni a darab megnézése által.

– Shakespeare-darabokban gyakran láthatjuk: játszott a Hamletben, az Ahogy tetszikben vagy a III. Richárdban. Mi fogta meg ezekben az előadásokban?
– A Hamlettel kétszer foglalkoztam: Zsótér Sándor rendezte az egyetemen, most pedig a Vígszínház színpadán vagyok Eszenyi Enikő rendezésében. Ezzel is megfertőztek minket az egyetemen, színészként és rendezőként is Shakespeare mindig kihívás, ajándék. Másrészt azt érzem, hogy most nagyon a hatásra megy a színház, és muszáj átütni azt a kőkemény falat, amelyet a tizenévesek felépítenek maguk előtt. Shakespeare pedig igencsak a hatásra ment, és olyan gondolatokba lehet belekapaszkodni, amelyeket lefordíthatunk, pörgethetünk kedvünk szerint.

– Az ön generációja vagy a korábbiak nem építettek ugyanilyen falat?
– Biztosan. Mégis egyre több a hatás, folyamatosan az érzékeinket bombázzák, ki akarják sütni az agyunkat. Eltűnnek a titkok. Tíz év múlva fogjuk látni pontosan, mit építettünk, mekkora változást okozott az emberben az a világ, amelyben élünk.

– A világlátása mennyiben alakult át ahhoz képest, amit még Beregszászról hozott?
– A nagyszüleimmel nőttem fel, engem a nagymamám készített az életre. Mai napig a legfontosabb az, amit a családomtól kaptam, az, amit Kárpátalján tapasztaltam. Öt testvérem van, ők jelentik a biztonságot, ettől két lábbal állhatok a földön. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen háló vesz körül, biztonságérzetet ad. Persze nagy élmény volt tizenévesen feljönni Pestre, elkezdeni fogyasztani az életet. Sokat tanul az ember, van lehetősége kicsit bejárni a világot, tapasztalni. Mégis egyre jobban menekülök a valóság elől.

– A szülői örökség kérdését hogyan lehet kezelni az új közegben? Nem tapasztalja, hogy azt várják, olyan legyen, mint az édesapja? És akkor hozzá mérten ítéljék meg az azonosságokat és a tőle való eltéréseket is?
– Ilyesmit nem tapasztalok.

– Pedig, gondolom, nevezhetjük megosztó figurának.
– Nehéz lenne másnak mondani. De azáltal, hogy bekerültem a színművészeti egyetemre, azt tapasztaltam, hogy az emberre magára koncentrálnak. Itt a teljesítmény számít, és ha az ember felmegy a színpadra, mindegy, mi van kiírva a plakátra, azt nézik, ki is ő valójában. Ott minden kiderül. Abban reménykedem, hogy az emberek kellően érzékenyek erre. Minden másnak le kell peregnie.

– Mennyire függ a külvilág értékelésétől és magától az embertől, hogy megosztó karakter lesz-e?
– Biztos vannak, akik nem gondolják magukat annak, és mégiscsak azok. Magamat azért mégsem mondanám annak semmilyen szinten. Olykor azt tapasztalom, hogy a legnyitottabb emberek pusztán a nevem miatt már idézőjelbe tesznek. Ez bosszant. Nem forszírozom, nem szeretek feleslegesen villogni, nem szoktam politizálni, a világmegváltásról beszélni, így azt hiszem, nem adtam még okot arra, hogy bármilyen sarokba betegyenek. Igyekszem feltérképezni a külvilágot, felszívni magamat. Három év alatt hét különböző színházban dolgoztam, próbáltam mindenhol tisztességesen jelen lenni, és megőrizni a jó találkozásokat. Számomra az adott munka, az adott közösség a legfontosabb tükör. Most leszerződtem a Vígszínházhoz, és szeretnék érvényes fogaskerék lenni, közben kapaszkodni, hű maradni azokhoz, akik tanítottak, akik mellettem voltak.

– És azt el lehet kerülni, hogy a színész a magyar színházi élet legújabb botrányaival foglalkozzon? Gondolok itt az olyan zaklatási ügyekre, mint Marton Lászlóé vagy Kerényi Miklós Gáboré.
– Marton László osztályfőnököm volt, nyilatkozatot is adtam ki vele kapcsolatban. Életemben először nyilvánultam meg ilyen formában. Ő vett fel, ő mondta, hogy próbáljam ki most már a rendezést is, ő hívott maga mellé tanársegédnek. Neki köszönhetően vagyok a Vígszínházban. Nyolc év alatt teljesen más embert ismertem meg. Nem a felmentéséért, de ezt szükségesnek éreztem, hogy elmondjam. Persze az ember nem láthat át minden ilyen ügyet. Nem az én feladaton ítéletet mondani a hasonló kényes esetekben.

– Nem okoz ettől még csalódást vagy nehéz perceket, amikor ezeket a híreket olvassa róla? Hiszen Marton nem indított pert, elismerte, hogy fájdalmat okozhatott.
– Mit mondhatnék erről? Még nem készültem fel erre. Mélyen érint persze, és én is felháborodtam, minden hasonló sztori hallatán felszisszenek. Mindenesetre fáj erről beszélni, mert sokkal több volt nekem mint osztályfőnök, mai napig több; elfogadom, hogy elítélték, de azt nem, hogy kivégezték.

– Említette, hogy nehéz dolguk lehet a színésznőknek, nem is tudja, hogy csinálják. Vonatkozik ez a biztonságos munkakörnyezet meglétére is? Mennyire kell tartania ma egy nőnek, ha ezt a pályát választja?
– A színészek lényegében az idegrendszerüket használják. Ezért is mondtam, hogy a színésznőknek még nehezebb lehet. Láttam az édesanyámat, hogyan teljesítette mindezt, és bizony kőkemény munka mindennap az idegrendszert feltornázni. A színésznőket ezért is a tenyerünkön kell hordozni. Olvassuk csak Törőcsik Mari interjúit, amelyekben elmondja, mennyi nehézségen ment keresztül, és látni fogjuk, micsoda megterhelést jelent mindez. És igen, mindig voltak, akik a tenyerükön hordozták. Erre a figyelemre a színészeknek szükségük van. Sokan nem értik és nem tudják kezelni a színészek helyzetét. Ma már a színészet mint hivatás egyre hígul, egyre nehezebb pusztán színészként becsületesen ragyogni. És hogy ne kerüljem meg a kényesebb részét: természetesen egy társulatnak, egy intézménynek feladata ellenőrizni, hogy ilyen ügyek ne fordulhassanak elő.

– Szerepelt A Viszkisben is, ám jeleneteit törölték a filmből. Hogyan élte meg ezt?
– Felhívott Antal Nimród, mondta, hogy üljünk le beszélgetni. Nyilván a hiú színész rögtön azt hitte, valami új filmszerepről lesz szó. Ehelyett közölte, hogy kivágott engem, mert hosszú volt a film. Az erdélyi szál így került ki az alkotásból. Sőt, mivel az én részem kimaradt, a gyerekkori énemet is kivágták. A baráti köröm azóta is azzal ugrat, hogy vigyázzak, mert nemcsak engem, de a gyerekkori énemet is kivágják a végén. Ez benne van, nem éltem meg rosszul, hatalmas élmény volt a vele való találkozás.

– Játszik Sándor Pál következő filmjében, a Vándorszínészek címűben. Milyen jellegű alkotást várhatunk?
– Az élni akarástól, a játék fontosságától és Sándor Pál felfoghatatlan kisugárzásától volt megrendítő a forgatás. Azt hiszem, az ő eszeveszett, kicsit elrajzolt, fanyar világa minden filmjét megfertőzi. Nagyon megtisztelő ilyen mesterekkel egy körben lenni. A film forgatása alatt mi épp a Liliomfit próbáltuk Budaörsön. Akkor láttam először a Szabadíts meg a gonosztól című klasszikusát. Mindannyian megnéztük, és egy jelenetet egyértelműen az ő stílusának megfelelően próbáltunk be. Ezzel neki, nekik tisztelegve.

Melyik a kedvenc

rendezője?
Fellini, az Amarcord miatt; megszépítette a kamaszkoromat.

városa?
Beregszász, nem lehet más.

könyve?
Viktor Pelevin Az agyag géppuska című művéért rajongok. Remélhetőleg hamarosan előadást is készíthetünk belőle.