Ezt a naplót sokkal később egy valaha Debrecenben élő nő München környékéről küldte el Szabó Magdának születésnapi ajándékként, a nő Hettesheimer Ernő unokahúga volt és Abigélnek hívták.
A saját októberi osztálytalálkozóm jut most eszembe az általános iskolai évfolyamtársaimmal. Mindenki pont olyan, mint az anyja vagy az apja egy réges-régi szülői értekezleten. Valahogy úgy öregedtünk az osztályfőnökökhöz, hogy azok meg sem változtak. Érdekes, hogy még azok az emberek is valami megmagyarázhatatlan és ki nem érdemelt szeretet sugároznak, akikkel az iskolában soha egy mondatot sem váltottál.
Az egész nagyon fura, valahogy nagyon a jelenben vagy, a múltadnak azokkal a szereplőivel, akikről nem is gondoltad, hogy a jelenlétük jelenti azt a hidat, amin ott és akkor biztonsággal slattyoghatsz ide-oda és vissza a jelenlegiből a kamaszkorodba. Abból az énedből, amivé váltál, abba, amikor még csak azzá szerettél volna lenni ami, ha szerencséd van, pont az, mint ami most vagy.
