Prüszköl a román és az ukrán állam, amiért Orbán Viktor egy szép, történelmi magyarországos sállal a nyakában köszöntötte a fociválogatottól búcsúzó Dzsudzsák Balázst. A bukaresti külügy elfogadhatatlannak nevezte a „revizionista megnyilvánulás bármilyen formáját, ugyanis az ellentétes a valósággal”.
Mondja mindezt az az állam, amely évtizedek óta revízióért veri az asztalt, nyíltan föl akarja rúgni a második világháborút lezáró párizsi békét, be akarja kebelezni Moldovát.
A román állam tehát nem holmi emléksálakkal virgonckodik, hanem nagyon is konkrét területi követelései vannak. Amúgy leghőbb vágyunk, hogy a román hivatalosságok meséljenek nekünk a „valóságról”; éppen ők, akik egy bugyuta mesével – „dákoromán-elmélet” – tömik szegény gyerekek fejét. Vicc.
Ukrajna is tajtékzik. Az ukrán külügy szóvivője közölte: hivatalos bocsánatkérést várnak. Kijelentette: „A revizionista eszmék magyarországi terjesztése nem járul hozzá az ukrán–magyar kapcsolatok fejlődéséhez.” Ez is tréfás.
Egy történelmi sál viseléséért mi kérjünk bocsánatot, miközben az ukrán bábállamban hosszú ideje államilag üldözik a magyarokat (és a többi nemzetiséget), ellehetetlenítik anyanyelvi oktatásukat, nyelvhasználatukat, ledöntik ősi szimbólumaikat, meggyalázzák emlékműveiket, náci vonulásokkal megfélemlítik őket, fölgyújtják a magyar párt székházát és a többi. És még mi kérjünk elnézést? Az arcátlanságnak nincs határa.
A sáltól idegrángásai voltak még Daniel Freundnak, a közepesen ismert német zöld pszichopatának, illetve a momentumos Orosz Annának. Freundot még csak-csak megérti az ember: szerencsétlen egy monomániás magyargyűlölő, ráadásul azért fizetik, hogy naponta Orbánt rugdalja. Na de egy – elvileg – magyar, vagy legalábbis magyarországi párt politikusa hogyan tiltakozhat a történelmi Magyarország ellen? Milyen ember, milyen magyar az ilyen? Nemcsak beszélni ne szabadjon a gyalázatról, hanem emlékezni-emlékeztetni se szabadjon rá? Ábrázolni is tilos az ezeréves, igazi Magyarországot? Oroszék szerint igen. De hát ők mondták azt is a felvidéki magyaroknak, hogy legyenek „büszke szlovákok”, és ők buzdították külhoni testvéreinket, hogy román meg szlovák pártra szavazzanak. Kun Béla ezekhez képest egy hazafi volt.
Mindeközben Orbán Viktor csupán ennyit üzent a sálja miatt őrjöngőknek: „A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!”
Márpedig a történelmi Magyarország majd minden városában, falujában, tanyáján élnek magyarok – akármennyire fáj is ez a magyarországi balliberálisoknak és az ősi földjeinket érdemtelenül, ajándékul kapó román vagy ukrán államnak. Ahelyett, hogy történelmi térképektől rettegnek, inkább örüljenek, hogy (jelenleg) ott lehetnek, ahol, s bánjanak szépen, tisztelettel az ott élő, őslakos magyarokkal, ruszinokkal. Tudniillik a történelem nem ért véget.
Nem elég, hogy a Nyugat százkét éve szétszedett, tönkretett, megalázott és siralomházba zárt minket, immár ott tartunk: az emlékezést is tiltanák. Beszélni, gondolni se szabadjon a történelem valaha volt legaljasabb diktátumára, a magyarok máig tartó genocídiumára. Van egy rossz hírem számukra. Minél jobban tiltanák az emlékezést, annál több sállal, zászlóval, térképpel hirdetjük majd, hogy sosem felejtjük, sosem bocsátjuk meg Trianont. És sosem hagyjuk magukra az idegen megszállás alá kényszerített testvéreinket!
