Megszólalt a Vas utcai színészbarikád fiúsított Jeanne d’Arcja, a lázadók elnöke, a 23 esztendős Csernai Mihály, aki fiatalos hevülettel, de kellő tapasztalat nélkül, akár Geréb a Pál utcai rövidnadrágosok barikádján, azonnal el is árulta a Vas utcai zendülést. Legalábbis ami a blokádverés megszervezését, előkészítését, levezénylését, röviden spontaneitását illeti.
Mert nem volt az! És ezzel oda a fiatalok forradalmi bája, oda a diákság önálló, szeplőtelen megnyilvánulása, mert akciójuk és a színfalak takarása mögül máris felsejlett a súgó, szervező és irányító politikai pedellusok meg vamzerek gonosz árnyéka. Ezzel sötétbe borult az őrségváltás fényes ámbitusa, vele együtt pedig az egész önkéntes díszőrség.
Ugyanis a sötétség előhírnökeként derült fény Vidnyánszky Attila egyik nyilatkozatában, majd pedig az Origó hírportál írásos bizonyítékában arra az egyetem kommunikációs vezetője útján összetrombitált nyári egyetemre, amelyet egy hónappal a blokád előtt rendeztek és amelynek az előadásai – véletlen egybeesés –, éppen arról érzékenyítették (tüzelték) a huszonéves növendékeket, hogyan kell elfoglalni egy egyetemet és hogyan kell (lehet) blokádot csinálni az épületben.
Ez máris két dolgot bizonyít: a diákok nem spontán és önmaguktól tévesztették össze a csillebérci volt úttörővasútat a színészképzés templomával, másrészt pedig hetekig tartó gerilla kiképzés zajlott – Vas utcai földalatti mozgalom fedőnéven – egészen a szeptemberi tanévkezdő becsengetésig.
Alighogy az egyetem belső agitáló levelét az Origó nyilvánosságra hozta, a színfalak mögötti sötét alakok (irányítók) máris a nyilvánosság elé lökdösték a diákelnök Csernai Mihályt, mondja már azt, hogy őket nem tüzelte és nem segítette senki. A magukat függetlennek valló diákok nevében az elnökük, a szintén független Népszavát választotta – ez is véletlen egybeesés –, és arra az alákérdésre, hogy segítették-e őket politikusok vagy mások, azonnal akadt válasza, méghozzá tagadó. „Ez nem igaz! Nyár elején kezdtünk el együtt gondolkozni, mi legyen a közös fellépés formája” – folytatta az elnök, ami azért sem őszinte, mert nyáron tanítási szünet van. Viszont abban már felesleges lenne kételkedni, hogy a másokkal való közös gondolkodásuk meghozta az eredményt, hiszen ismét az elnököt idézve: „előkészítettek tüntetéseket.” Sőt azt is mondta, ezeket a tüntetéseket szeretnék új formákkal bővíteni. A szálak tehát itt összeértek és kivágták a biztosítékot. Sebaj! Sötétben állnak a strázsán.
A lánglelkű fiatalok kapitánya kijelentette, nem tágítanak, amíg nem kapnak írásban autonómiát, mert a Vas utcába a „kritikus gondolkodású” fiatalemberek járnak, olyanok akiknek életformájuk is az, ami ott történik, hiszen ők tehetséges, elit fiatalok. Elitebbek, mint a többi magyar fiatal – teszem hozzá én. A tan(ács)köztársaság össze is rakta a struktúrát, aszerint folyik az élet. Például maguk döntik el – állami építmény, fűtés, világítás ide vagy oda -, hogy ki léphet be az iskolába és kinek tágasabb odakint, illetve melyik tanár miben vehet részt és miben nem kívánatos. Állítólag ezt még a liberális oktatók is nehezen nyelték le, de az érdekeiket szolgáló forradalmi helyzetben mégis csak lenyelték.
Úgy indult el a tanév, hogy helyben jár, közpénzen. A lázongó diákság – a 350 tanulónak még a fele sem – reggel kilenc óra után ébredezik, majd reggeliznek, aztán csoportokba verődve beszélgetnek. A kiadós ebédet követően azon törik a fejüket, milyen új tüntetési formákkal, performanszokkal kellene meglepni a nagyérdeműt, fokozni a polgárpukkasztást. A jól megérdemelt vacsorát követően pedig sokszor hajnalig fórumoznak. Így telik napra nap.
A honi színház és filmművészet totálisan szabad egyetemén sok egyéb mellett megalakult az adománygyűjtő csoport – pogácsa-, vegatej-, pia- és aprópénz-átvevőhely –, aztán a raktározó csoport, ők stószolják fel a rajongó köznép, a politikusok, a pártok és a hozzátartozók teli cipős dobozait. Fő a tartalék! Őket a színes szájmaszkokat készítő és koordináló csoport követi, ahol liberális varrónőket és mosónőket már megtűrnek. És végül megkezdte áldásos tevékenységét a nélkülözhetetlen pólókészítő és tervező csoport is, ahol a piros és a fehér, azaz az árpádsáv színeire épül minden ötlet és elképzelés.
Jelen állás szerint ezek a műsorszámok fémjelzik tehát a magyar és szabad színjátszás oktatási és képzési talentumbázisait. És akik előadják, és akik hetekkel ezelőtt kitervelték, megszervezték, azok most egyre reménytelenebbül fújkálják a szikrát, toporognak körülötte és egymást okolják, miért nem hányja már azt a nagy tüzet. Így nincs, aki majd eltapossa.
Nem is lesz! Amit a becsapott diákok bográcsában kifőztek, az most szégyenszemre ott mered meg a Vas utcai flaszteron, az eldobált színes maszkok, pólók, kartondobozok között. Idő van, az ősz napos!
Aztán, ha megvirrad a fejekben – akár hétszilvafás nemesek –, elsőként a főcinkosok tántorognak majd el, köszönés nélkül a mulatságból, akiknek most is van hová menniük, és akiknek a múltban is volt hová menniük.
Csak a megsebesített gyerekek, a kicsik, az ártatlanok maradnak ott. Abban reménykedem, hogy a fiatal csont és lélek hamar beforr.
