Felmentés

Lehet-e emberéletet emberélettel szembeállítani, feláldozható-e néhány ember élete tömegekéért?

Ahhoz viszont nekünk nem kell agysebésznek lennünk, hogy megértsük a történet általános üzenetét vagy fő kérdését. Egy államnak, a jogalkotásnak, az igazságszolgáltatásnak, a hatóságoknak készen kell állniuk arra, hogy egy, a fiktív történetben szereplőhöz hasonló valóságos eseményre jól reagáljanak. Ez nem science fiction, nem szükséges a kormányzat kampányplakátjait felidézni ahhoz, hogy tudjuk: a terror csak az elmúlt években százával szedte európai áldozatait. 2001-ben New Yorkban pedig, ha lett volna rá lehetőség (és akarat, ezt sosem tudjuk meg), ezrek életét menthették volna meg százak feláldozásával. Addig persze senki sem hitte, hogy egy ilyen kérdés valóságos is lehet.

De fordítsuk le a történetet a magunk életére. Tegyük fel a kérdést: mi milyen döntéseket hoznánk a személyes és közvetlen környezetünk szintjén, ha drámai helyzetbe kerülnénk? Elrántanánk-e az autónk kormányát az árok felé, kockáztatva testi épségünk, ha ezzel a szemből érkezők sokaságának életét mentjük? Vállalnánk-e egyáltalán bármiféle kényelmetlenséget azért, hogy egy idegen túléljen? Mernénk-e menteni például egy baleset sérültjeit, míg az illetékesek megérkeznek? Lássuk be, ezt a kockázatot vagy csupán diszkomfortérzést gyakran még akkor sem vállaljuk, ha sem a létünk, sem pedig további boldogulásunk nincs veszélyben. Végre nemcsak direkt politikáról, hanem gyakorlati, életszerű, ha úgy tetszik, civilizációs kérdésekről diskurálunk, pedig már rég kijöttünk a Kamrából.

Az előadás előtt két kártyát kaptunk, az egyiken az szerepelt: „felmentem”, a másikon: „elítélem”. Amelyiket nem dobtuk be a dobozba, azt emlékként végül magunkkal vihettük. A bemutatón negyven-hatvanegy arányban felmentettük az őrnagy urat. Isten hozta újra a szabad levegőn!