Most, hogy a nagypolitika központi témájává vált a civil világ ügye, érdemes a sorosozáson és a kormány hatalmi erődemonstrációjának felpanaszolásán túl megvizsgálni, lapunk hagyományaihoz híven, a dolgot őt magát. Vagyis azt, milyen a politikai és a civil szféra viszonya, mi az utóbbi szerepe.
Az előző rendszerben a politizálás az egyetlen párt és csatolt részeinek monopóliuma volt. Ami azért is abnormális működés, mert a politikát és a civil szférát nem választhatja el betonfal egymástól. A bélyeggyűjtők vagy a horgászok egyletei nyilván nem végeznek politikai tevékenységet, de valamely településen egy adott cél érdekében szerveződő társulás már igen. Ma Magyarországon politizál a kormánypárti Civil Összefogás Fórum és politizálnak a Soros György szervezetei által is támogatott jogvédő szervezetek. Ha átlátható módon, a törvényi keretek között teszik, nincs miért háborogni.
Az az érzés, hogy a közéletet csalárd módon álcivilek befolyásolják, mélyebb gyökerű annál, mint hogy az aktuális politikai csatározás következményének gondoljuk. Csizmadia Ervin politológus írása (Él-e ma a régióelmélet? Magyar Nemzet, január 16.) ebből a szempontból is továbbgondolható. Szűcs Jenő híres könyvére (Vázlat Európa három történeti régiójáról) visszautalva a szerző felidézte a nyugatias és a Kelet-Közép-Európára, így ránk is jellemző fejlődés különbségeit. A fő megállapítás: „A nyugati társadalomfejlődés egyáltalán nem egy előre meglévő szilárd bázison, sokkal inkább spontán folyamatok összességeként és alulról jött létre.” Ezzel szemben nálunk a korai államszervezés időszakától kezdve a hiányzó társadalmi szerkezetek pótlása rendre felülről jövő integrációs szándékkal indul. Tehát eleve gyanúsak a civilek is, hiszen biztos a politika mozgatja őket „felülről”, gondoljuk okkal, ok nélkül.
A diktatúra rendjének lazulásával a nyolcvanas években megkezdődött a civil világ újjáéledése, Lezsák Sándor szép szavaival: megjelentek a szabadság kis körei. A politikai fordulat mégsem elsősorban valamifajta alulról jövő, spontán folyamat eredménye volt, hanem a külső körülmények változása tárta szélesre a kaput a változás előtt. A közélet porondjára lépő civil szerveződések gyorsan pártosodtak. Az új pártok pedig – legalábbis a nagyobbak – egy ideig magukon hordozták a civilség jegyeit.
Az MDF-ben és az SZDSZ-ben élő, aktív közösségek működtek, klubhálózattal, vitakörökkel. Kezdetben még volt terük az alulról jövő kezdeményezéseknek, a párteliteknek figyelemmel kellett lenniük a tagság véleményére, hangulatára. Aztán különféle okokból előbb ez a háttérbázis, az éltető közeg tűnt el, majd maguk a pártok is. Más utat járt be a Fidesz. Csekély szervezeti háttérrel (üzenetrögzítős párt, élcelődött Torgyán József) is nyerni tudott 1998-ban, de a 2002-es, hideg zuhanyként érkező vereség a párt „civilesítésére”, a bázis szélesítésére bírta a vezetést. A polgári körök – megint csak jellemző módon – felülről meghirdetett mozgalma vérfrissítést hozott a pártnak, de arra azért ügyeltek, hogy ne váljon önjáróvá a mozgalom. Ahogy közeledett az újbóli kormányra kerülés pillanata, a mozgalomra annál kevésbé volt szükség, legfeljebb kampányaktivistaként számítottak a polgári körösökre. A Fidesz a nemzeti konzultációkkal, majd a 2008-as és a tavalyi népszavazással a közvetlen, részvételi demokrácia intézményeit is használta, ám ezeknél ismét nem alulról jövő kezdeményezések felkarolásáról, hanem nagyon is kontrollált akciókról van szó.
Manapság a kormányellenes, de az ellenzéki kínálattal elégedetlen sokaság nagy reményeket fűz a spontán civil kezdeményezésekhez, s a jelek szerint a kormány is potenciális veszélyforrást lát bennük. De vajon egy demokráciában elvárható-e a civil világtól az ellenzékpótlék szerepe? És normális-e ez? Bevallom, erre a kérdésre nem tudom a választ, s azt sem tudom, hogy az ilyen akciók – mint például a friss, olimpiaellenes kezdeményezés – hozhatnak-e valamilyen sikert.
Abban viszont biztos vagyok, hogy az állampolgári aktivitást, az önszerveződést minden szinten és formában biztatni érdemes, politikai szándéktól függetlenül. A kivonulás, a politikától való elfordulás biztos nem hoz változást. Tipikus jelenség például az értelmiség viszolygása a párttagságtól, holott a politizálás minősége is más lenne, ha a ma jellemzően magukba zárkózó pártelitek mögött valamiféle közösségi élet lüktetne.
Otthon bírálni, háborogni könnyű és kényelmes, de azért Edmund Burke sokat idézett mondásán is el lehetne gondolkodni: „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
