Az 1980-as évek közepén jelent meg, és akkoriban hatalmas vihart kavart Szűcs Jenő történész könyve: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Megjelenése idején ez volt az értelmiség egyik legizgalmasabb és legkeresettebb olvasmánya. Ha ehhez hozzávesszük Imannuel Wallerstein 1983-ban megjelent könyvét a modern világgazdasági rendszer kialakulásáról, valamint Bibó István válogatott műveit, akkor nagyjából meg is határoztuk, mit olvasott akkor a Kádár-rendszer válságát történeti dimenzióból szemlélő fiatal nemzedék. Szűcs Jenő megvilágító erejű esszéjének kitüntetett szerepét nem is feltétlenül az a szaktudományos érvelési rendszer adta, amellyel a szerző bemutatta az Európa három régiója közötti történelmi fejlődési folyamat különbségeit. Hanem az, ahogy ráirányította a figyelmet a „régióváltás” – köztesből nyugativá válás – lehetőségére.
Aztán a rendszerváltás elsodorta Szűcs Jenő művét, s jöttek helyette „új időknek új dalai”, legfőképp azok a tranzitológiai művek, amelyek Kelet-Közép-Európa sikeres demokratizálódásának dalát zengték. És persze igazuk is volt, hiszen a diktatúrából a demokráciába való átmenet végső soron sikerült. De az alapkérdések – s ezt 2016 végén nagy súllyal érezzük – megmaradtak. Azért veszem elő Szűcs kultikus könyvét újra, hogy egyetlen kérdésre keressem a választ: hogyan határozza meg a történész a nyugati fejlődés lényegét, s miben látja ehhez képest a magyar fejlődés eltéréseit?
Amikor Nyugat-Európa időtálló intézményes létrehozatalának kérdéseit említi, Szűcs Jenő egészen a középkor legelejéig nyúlik vissza. Ez a hosszú távú nézőpont most újra divatos, lásd Daron Acemoglu és James Robinson Miért buknak el nemzetek? című sikerkönyvét. A nyugatiság kialakulásának feltételeként Szűcs a kora középkori rombolást említi. Mindez azt jelenti, hogy a nyugati társadalomfejlődés egyáltalán nem egy előre meglévő szilárd bázison, sokkal inkább spontán folyamatok összességeként és alulról jön létre. A dezintegráció egyben a dinamika feltétele is: a nyugati térséget a középkor elejétől körülbelül fél évezreden át nem lehetett fölülről integrálni. Egy nagyon mai kifejezést használva Szűcs a korábbi „kohézív struktúrák” szétbontását tekinti olyan feltételnek, amely ahhoz kellett, hogy a Nyugat a későbbiekben egy önmaga meghaladására képes, folyamatosan változó struktúrát teremtsen.
Nagyon fontos itt, hogy a felülről jövő integrálás „állami képlete” sokáig nem lehetséges, ezért azt „társadalmi viszonylatokkal” helyettesítik. Ennek keretében zajlanak le a különféle egyéni és csoportos felszabadulási folyamatok, például a „politikai ember” felszabadulása a teológia uralma alól. Ennek a spontán és alulról jövő szerveződésnek az eredményeképp a nép meghökkentően korán, már a XIII. században részesedik a hatalom gyakorlásából, nem pusztán csak forrása a hatalomnak. A lényeg mindezeken túl az időbeli eloszlás: a társadalmi szerkezetek kiépülése nem egyszerre, hanem organikusan és egymásra épülve zajlik – több száz év alatt.
Magyarországon mindez már a kezdetektől nem ilyen időbeli tagolódással zajlik: a társadalmi szerkezetek itt „tagolatlan összevontsággal, alig másfél évszázad folyamán és egymással párhuzamosan vázolódtak fel”. Például a hűbéri és a rendi szerkezet is összecsúszik, miközben Nyugat-Európában a kettő egymást követően jött létre. S hogy mi a hosszabb időn keresztül létező hűbéri kultúra jelentősége? A kultúraformálás és a kulturális minta terjesztése. Mivel nálunk nem adatott meg, hogy tartósan hűbéri vagy lovagi kultúra létezzen, az önálló írásbeli nyelv több száz éves hátrányba került, mert egyszerűen elmaradt az a „mélyszántás”, amely Nyugat-Európában megvolt.
Fontos állítása a szerzőnek az is, hogy Magyarországon „mindenütt” megjelentek a nyugati szerkezetek. Ez azt jelenti, hogy vannak városaink (de sokkal kevesebb, mint Nyugat-Európában); van nemesség (ez viszont túlburjánzik); van jobbágyság (ez a XIV. századra viszonylag egységes és a legkevésbé torzult réteg) – de az egész, Nyugaton kialakult „komplex teoretikus szövevényhez” képest minden nagyon leegyszerűsítve jelent meg. A politikai szektor például azonosult az egyházzal vagy a nemességgel, ők alkotván a populus államjogi identitását, így viszont nem maradt tér a társadalom absztrakt fogalmának, amely aztán nem is hathatott az uralkodók politikájára.
Ezek az alapvető indulási különbségek később is megmaradnak, például az abszolút állam korában. Az abszolutisztikus királyságok Nyugat-Európában több szerepet töltenek be, szemben a mi régiónk szinte kizárólag államosító szerepével. Az abszolút állam, miközben védi a feudális erőket a kapitalizmussal szemben, utat nyit a rendezett erózió felé – de a nemzetállam felé is nyit. Ennek pedig az a feltétele, hogy legyenek erozív erők, amely akarják a változást. Nyugaton kezdettől vannak, Kelet-Közép-Európában azonban nincsenek.
Szűcs Jenő tanulmánya még valamire rámutat: akármekkora volt is a hatalmi tényezők körében a követési hajlandóság, a nyugati vívmányok teljes mértékű átültetése mégsem sikerülhetett. Nem az akarat esetleges hiánya, hanem a társadalmi szerkezet nyugatias jellegének hiánya miatt. Mivel itt nem volt olyan dezintegrációs szakasz, mint Nyugat-Európában, a korai államszervezés máris egy fölülről jövő integrációs szándékkal indul. És mindig ez is marad a képlet. A törekvés ugyan megvan a hiányzó társadalmi szerkezetek pótlására is, de a közép-európaiság beszorulást is jelent: se tisztán nyugati, se tisztán keleti megoldások nem tudnak rendszerré összeállni például a válságkezelésben.
Természetesen minden könyvet korának kontextusában kell elhelyezni. Ha így járunk el Szűcs Jenő munkájával, arra jutunk, hogy bár a könyv szövegszerűen az Európa három régiója közti – történelmileg determinált – különbségekről szól, a nyolcvanas évek Magyarországán üzenete mégis az lett, hogy a köztes régió (Magyarország) hátránya a Nyugathoz képest behozható.
De vajon mi az üzenet ma, amikor egyre inkább azt látjuk, hogy a rendszerváltás idején tapasztalt optimizmusunk elillant? Nos, egyáltalán nem az, hogy hagyjuk a csudába az egészet, mert ez nekünk nem megy. Sokkal inkább két dolog. Az első: amióta világ a világ, mindig voltak mintaadó és mintakövető régiók. Nincs esély arra, hogy hirtelenjében mindenki mintaadóvá váljon. Maximum arra lehet törekedni, hogy a mintaadás, illetve mintakövetés ne örök érvényű szerepsémákat jelentsen. Ilyen értelemben 1989–90 felerősítette a mintakövetést, ma pedig – szemmel láthatóan – ennek az ellenkezője a magyar hivatalos politika lényege. Az Orbán-kormány immáron európai mintaformáló szerepre tör.
A második tanulság: nem érdemes sutba dobni a régi könyveket. Sőt újra és újra elő kell vennünk őket, pláne akkor, ha arra figyelmeztetnek bennünket, mennyire meghatározó a világban a geopolitika. Az utóbbi fogalmat az elmúlt negyedszázadban jórészt nem is használtuk. Hiszen úgy tűnt: a demokráciák egy belpolitikai erőtérben működnek, s a feladat csak annyi, hogy ezt a belpolitikai teret mind jobbá, komfortosabbá tegyük. Aztán kiderült, nemhogy nem lesz komfortosabb, de egyenesen egyre kevésbé emlékeztet arra, ahogyan indultunk. Aminek nyilvánvaló oka, hogy nemcsak a történelem, de vele együtt annak édestestvére, a geopolitika is visszatért.
Szűcs Jenő képzeletmozdító könyve segít megértenünk mai nyomorúságaink mélyebb okait.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
