Emlék Melichareknek

Fölteszem, többen vannak azok, akik még sohasem hallottak Melicharek Zoliról, mint akik igen. Nekem tizenhárom évesen ő volt az istenem. Alacsony volt, az arca keskeny, a fülei kissé (vagy nem is olyan kissé) elálltak, vékony, mint a nádszál, a lába pedig karika. A blasz egyben szereplő Erdértben ő volt a jobbhátvéd.
Meg a csapatkapitány.
Nagyapám szerint azzal érdemelte ki a kitüntető címet, hogy valóban vállalati dolgozó volt, nem csupán a munkakönyvi bejegyzése alapján. Naponta bejárt az üzembe, hogy ledolgozza a nyolc órát.
– Látod, fiam, ilyenek is vannak a futballisták között – emelte föl ujját az Öreg. – Tanuld meg, hogy az az igazi ember, aki több helyütt igyekszik a lehető legtöbbet kihozni magából.
Nekem a nagyapám az volt, ami az Erdértnek Melicharek Zoli (csapatkapitány, mondjuk így), ezért aztán egyik pillanatról a másikra a kedvencem lett a vékony jobbhátvéd. Minden mozdulatát lestem, jó napom lett attól, ha a korlátnak támaszkodó Népfürdő utcai törzsszurkolók dicsérték a játékát, ha pedig ne adj’ Isten gólt lőtt… Csak elfogultan voltam képes beszélni róla, vagy még rá gondolni is. Ha nem lenne félreérthető, azt is mondhatnám, hogy szerettem őt, mint ahogy a magasabb szinten futballozók között is akadt, aki ismeretlenül is közel állt hozzám. Volt, aki azzal fogott meg, hogy olyan dús oldalszakállt viselt, amilyet én kiskamaszként még csak nem is remélhettem, más csodás Levi’s farmert hordott, s olyan is akadt, akit azért voltam képes az egekig magasztalni, mert a barátnőjének sokkal rövidebb szoknyája volt, mint az osztályból akármelyik lánynak.
A szó klasszikus értelmében nem voltak akkoriban profik a futballisták (ez baj), a világ viszont olyan volt, hogy akadt még hely benne a rajongásra (ez jó). Érzelmesebben éltünk. Kevesebb szó esett a körülményekről, a feltételrendszerről, a licencekről, a pénz hatalmáról, és több a játékról. Kizárólag a tudás mentén volt kivívható az elismertség (akinél dadogott a labda, mindegy, mit viselt civilben). Nem ma volt, szentigaz.
Most az a dicséret, ha valakit leprofiznak, az korunk hőse, aki reggel fél hétkor elindul otthonról, és este tizenegyig csak „pénzt csinál” (így mondják). Nem szeretik, de irigylik. Öltönyét, kocsiját, házát. Sandaságot gyanítanak egzisztenciája mögött, szemben mosolyognak rá, a háta mögött viszont kígyót-békát kiáltanak rá.
Így van ez – ahogy figyelem – a futballistákkal, a sportolókkal is. Legföljebb a tisztelet, a megbecsülés hangján szólnak korunk gladiátorairól, hogy mi van a szívben, arról nem illendő beszélni.
Túl korszerű ez nekem, bocsássa meg a profikra esküvő világ, hogy fanyalogva beszélek róla. Tudják be az életkoromnak, amelynek jóvoltából az érzelmek örökké fontosabbak lesznek nekem, mint különféle elvek, elvont okfejtések, (bele)magyarázkodások.
Még szerencse, hogy a karácsonyt birtokolja a szeretet (úgy, ahogy). Még nem keresztelték át a tisztelet ünnnepére.
A profik.