Játék ez, kérem!

Ott van például Nagy Laci… Hatvannyolc tavaszán egyszerűen berobbant a futballelitbe. A Vasassal játszott az Újpesti Dózsa, s Baróti Lajos vele, valamint egy másik ifjúval, bizonyos Juhász Péterrel igyekezett pótolni a sérülteket. Kísérlete fényesen sikerült, hiszen a Dózsa 3-0-ra nyert, s az ifjak főszereplői voltak a sikernek.
Nagy Laci (ma már persze László, s rutinos edző, ám játékosként mindenki magától értetődően Lacizta) tíz meccset játszott Baróti mesternél, amikor meghívták a mexikói olimpiára utazó válogatottba. A játékokon a csapat hat mecscséből négyen játszott, s végül aranyérmesként tért haza. Nem sokkal a tizenkilencedik születésnapja után.
Villámkarrier ez a javából, figyelemre méltó eset, ha másért nem, hát azért, mert akkoriban más volt itthon a futballnívó, s persze más kvalitást képviseltek a játékosok, mint mostanság. Hogy az újpestieknél maradjunk, megesett, hogy tizenhárom válogatott kerettagja volt a csapatnak, ami azt jelentette, hogy ketten közülük a kispadra kényszerültek a soros bajnokin.
Manapság elképzelhetetlen egy Nagy Laci-féle bemutatkozás, pedig a mezőny olyan, amilyen, aki igazán tud, biztos, hogy hamarabb kitűnhetne, mint a néhány évtizeddel ezelőtti tálentumok. Hogy nincsenek új, nem csupán reményt keltő, hanem azonnal kulcsszerepre alkalmas arcok az élvonalban, az az én olvasatomban ellentmond annak a sokat hangoztatott tételnek, hogy vannak ám mifelénk tehetségek…
Persze, az is lehet, hogy mást takar ma a tehetség fogalma, mint egykoron. Ha így van, oka lehet, hogy mostanság másképp lesz valakiből futballista, mint egykoron. Régen a gyerekek, ha volt hozzá érzékük, egyszerűen megtanultak futballozni, ma viszont képezik a játékosokat, ami – meglehet, tudományosabb, tervezhetőbb – nem ugyanaz. A Nagy Laci-féle generációnál (is) természetes volt, hogy aki a játékra kívánta föltenni az életét, igyekezett ellesni a különféle (mester)fogásokat azoktól, akik már sokra vitték. Lelopott egy mozdulatot, s aztán gyakorolta órákon át. Bizonyság erre két egykorvolt ferencvárosi futballista, Branikovits László és Mezei Béla. Branikovits mozgása kísértetiesen emlékeztetett Albert Flóriéra, Mezeié pedig szinte pontos mása volt Varga Zoltánénak. Sohase kérdeztem őket erről, de meggyőződésem, hogy aligha véletlenül. A régi szép időkben szinte minden jobb játékosnak volt egy olyan csele, trükkje, amely egyrészt jellemző volt rá, másrészt pedig az esetek kilencven százalékában bejött. Oborzil Sándor – hogy egy kevésbé ismert, ám attól még nagyszerű futballistát említsek – például szinte minden mecscsen megcsinálta, hogy a védőnek háttal állva, visszafelé vezette a labdát, majd hirtelen megfordult, s a labdát a bekk lába között elgurítva már robogott is kapu felé.
A képzés hosszú, időigényes foglalatosság, az ösztönös tanulásnál viszont minden attól függ, hogy a tanítvány mennyire fogékony.
A futball pedig – higgyék el – alapvetően egyszerű játék.
Értik? Játék.