Labdázzon az állam!

Nincs igazuk azoknak, akik temetik a magyar futballt. Kevés életképesebb közeg létezik mifelénk, jellemző: alig vagyunk túl azon, hogy a válogatott nem csupán elbukott, hanem indulatokat keltően vallott kudarcot, máris van receptjük a bennfenteseknek. A megoldás egyszerű: fizessen az állam!
A szövetségi elnök határozottan fogalmazott egy múlt heti fórumon, szerinte politikai segítség nélkül nincs megoldás, állami elhatározás nélkül elképzelhetetlen, hogy pénz legyen a futballban.
A magyarban – teszem hozzá, mert ha valamikor, most különösen fontos a különbségtétel.
Egyébként nincs még húsz esztendeje, hogy mindenki arra volt a legbüszkébb, hogy végre önállósult a magyar futball, az állam elengedte a kezét, eljött az ideje annak, hogy a sportágban szorgoskodó ötletgazdag hozzáértők megvalósíthassák az elképzeléseiket. Ehhez képest a mostani, a politikát segítségül hívó sirámok azt sugallják, vissza kellene térnünk ahhoz, ami volt – majd’ két évtizede.
Sajnos csak ebben köszön vissza a múlt. Ami a lényeget illeti, aligha. Az idézett korszakban a magyar válogatott ranglistavezető is volt Európában, s noha az oly sokat emlegetett mexikói világbajnokság lezárta a dicső fejezetet, sokért nem adnák a futball tántoríthatatlan honi hívei, ha újra a magyar csapatok sikere és nem a megaláztatás elkerülése reményében figyelhetnék a játékot.
A futball igényt tart a totópénzekre, elvárja az állami kötelezettségvállalást, azért sóvárog, hogy a politika karolja föl a sportágat, és tartson is ki mellette holtomiglan-holtodiglan. Igények, vágyak, követelések, itt-ott a zsarolás oly finom ízével. Hogy mi legyen, azt tehát már tudják a labda körül. És miközben egyre nagyobb jártasságra tesznek szert abban, hogy kinek mit kellene tennie, eszükbe sem jut azzal is kiállni a nyilvánosság elé, hogy miben hibáztak, mekkora a felelősségük abban, hogy az emberek elfordulnak a nálunk is okkal nemzeti játéknak tartott futballtól.
És persze az is hiányzik a szokásos, kudarcok utáni nyilatkozgatásból, hogy mit kíván adni a sportág cserébe az állam, a politika határozott(abb) szerepvállalásáért. Ilyesmiről szó sem esik, így aztán – feltéve, de meg nem engedve – ha a hatalom magáévá teszi a kívánságlistát, magyarán: megteremti a biztos anyagi hátteret, a futballvezérek nyilván azt vállalják, hogy szépen elköltik majd a pénzt. A saját belátásuk szerint, mert ugyebár azt senki nem gondolhatja, hogy egy ilyen fontos üzletág esetében egy-egy kívülről jött ember eldöntheti, miért érdemes fizetni és miért nem.
A pályák környékén nem szokás megszívlelni a hétköznapi igazságokat, így aztán aligha gondol akárki is arra, hogy mindig az rendeli a nótát, aki a zenészt fizeti. Márpedig ha akad, aki egy fillért is áldoz a magyar futballra, az a legkevesebb, hogy a saját elképzeléseit kívánja valóra váltani. Akár kívülálló, akár bennfenntes.
Megjegyzem, most, csőd esetén nem lenne nagyobb a baj akkor sem, ha labdát sohasem látottak vezényelnének a honi futballszervezetekben.
Hogy van-e pénz vagy nincs, elegendő-e vagy sem, nézőpont kérdése. Az viszont független az anyagi háttértől, hogy a futballista mit tud kezdeni a labdával a pályán. Edzeni mostoha körülmények között is lehet, a tudás tehetség és gyakorlás dolga. Jobb helyeken ezt hívják szakmának.
A sportág most egyértelműen a semmire követel kivételes elbánást, a legjobb esetben hitelre, amihez viszont illik hitelképesnek lenni.
És a kör itt bezárul.