Laurencz László 1990-ben vette át a kapitányi tisztséget, és 1991-ben a C-, 1992-ben pedig a B-világbajnokság megnyerésével emelte vissza a nemzetközi elitbe a magyar válogatottat. Az 1993-as, norvégiai A-vb-n már hetedikként zárt együttesünk, és ennek megfelelő, (v)érmes reményekkel várta az első, németországi Európa-bajnokságot. (Érdekes adalék, hogy ebben a földrészünkre összpontosuló sportágban csupán két évtizede rendeznek Eb-t, de részben talán éppen azért, mert addig a vb is nagyjából e szerepet töltötte be, és a kontinentális szövetség, az EHF is alig pár évvel korábban alakult meg.)
A második évezredben – szemben a mostani 16-tal – még csak 12 csapat részvételével zajlott a torna, a két hatos csoport első két helyezettje játszott keresztbe elődöntőt, azaz osztozott az érmeken. A lebonyolítási rend így meghatározta a célt is: az A csoport első két helyének valamelyikén kell végezni. Csehország és Szlovákia ezúttal először rajtolt két külön csapattal – elképesztő hatása volt, amint utolsó közösködésük alkalmával, 1992-ben a keret egyik fele a himnusz cseh, a másik a szlovák részét énekelte csak –, a mieink velük játszották az első két meccsüket.
A cseheket, a régi, jó szokásoknak megfelelően el is páholták 25-19-re, a szlovákok azonban, számunkra felfoghatatlan módon, szünetre 17-9-re megléptek. Játékosaink a részeredménynek megfelelően várták az öltözőben a tetemre hívást – Laurencz mester ennél kisebb blamákért is lekapta olykor a fejüket –, ám a szövetségi kapitány nem tett egyebet, csupán benézett az ajtón, testületileg mindenkit elküldött a jó édes nénikéjébe, aztán már ment is vissza, a kispadra. Lányaink pedig vérig sértve, tehetetlen dühükben edzőjük helyett az ellenfélnek estek neki, és olyan lendülettel csépelték harminc percen át, hogy a végén már a szlovákok kapaszkodtak a 23-23-as döntetlenért.
A románok ellen is kitartott a „durca”, a 13-6-os első félidő mindent sínre tett, a házigazda németek feletti, 25-22-es diadal pedig azt jelentette, hogy válogatottunk utolsó fellépésétől függetlenül elődöntős. Ebből fakadóan, takarékos üzemmódban ki is kapott 27-19-re az oroszoktól, majd megkezdte a felkészülést a dánok elleni csatára.
Adalékként annyit, hogy a mieink az 1993-as, norvégiai vb-n, tehát az előző esztendőben bemutattak két emberfeletti, négy átlagos és egy „emberalatti” teljesítményt, ez utóbbi alkalommal 37-23-ra kaptak ki Dániától. Minden idők legvirtuózabb női kézilabdázója, Anja Andersen (figyelem, Görbicz Anita minden tiszteletünk, szeretetünk mellett második mögötte az örökrangsorban) arcpirító trükköket engedett meg magának klasszisaink ellen – még nagyobb baj, hogy azok be is jöttek neki –, ezért 1994. szeptember 24-én nemes bosszúra szomjazott válogatottunk. És minden bizonnyal végre is hajtotta volna azt, ha a két román játékvezető, Ion Serbu és Viorel Dobre sporttárs nem avatkozik be durván a meccsbe. A második félidőben olykor a felezővonalat sem léphette át büntetlenül csapatunk, a kiállításokat is két marokkal szórták, de ihletett hangulatban kézilabdázó lányaink ellen így is csak a bírók mentették döntetlenre a találkozót. Aztán a hosszabbításra elfogytunk, 29-28-ra kikaptunk.
A sajtótájékoztatón Laurencz László, kihasználva, hogy az 1980-as évtizedben Ausztriában dolgozott, német nyelven olyan beszédet rittyentett, hogy az az ENSZ-ben is megállta volna a helyét, az EHF elöljárói pedig vérmérséklet szerint pironkodtak vagy átkozódtak. Serbu és Dobre kétéves eltiltást kapott, és legközelebbi találkozásunkkor a szőnyeg alatt közlekedett, majd soha nem fújt ellenünk, de azt a döntőt végérvényesen elvették csapatunktól.
Sőt, a bronzérmet is, mert a kizsigerelt társaság másnap 24-19-re alulmaradt Norvégiával szemben is. Az elismerés keserédes jeleként az eredményhirdetés után Marit Breivik, a norvégok szövetségi kapitánya teátrális mozdulattal akasztotta saját medálját Laurencz László nyakába; szép gesztus volt, de ettől még a magyarok érem nélkül tértek haza.
Az első Eb-medálra négy évet kellett várni – de ez már egy másik történet.
