Adalékként annyit, hogy a mieink az 1993-as, norvégiai vb-n, tehát az előző esztendőben bemutattak két emberfeletti, négy átlagos és egy „emberalatti” teljesítményt, ez utóbbi alkalommal 37-23-ra kaptak ki Dániától. Minden idők legvirtuózabb női kézilabdázója, Anja Andersen (figyelem, Görbicz Anita minden tiszteletünk, szeretetünk mellett második mögötte az örökrangsorban) arcpirító trükköket engedett meg magának klasszisaink ellen – még nagyobb baj, hogy azok be is jöttek neki –, ezért 1994. szeptember 24-én nemes bosszúra szomjazott válogatottunk. És minden bizonnyal végre is hajtotta volna azt, ha a két román játékvezető, Ion Serbu és Viorel Dobre sporttárs nem avatkozik be durván a meccsbe. A második félidőben olykor a felezővonalat sem léphette át büntetlenül csapatunk, a kiállításokat is két marokkal szórták, de ihletett hangulatban kézilabdázó lányaink ellen így is csak a bírók mentették döntetlenre a találkozót. Aztán a hosszabbításra elfogytunk, 29-28-ra kikaptunk.
A sajtótájékoztatón Laurencz László, kihasználva, hogy az 1980-as évtizedben Ausztriában dolgozott, német nyelven olyan beszédet rittyentett, hogy az az ENSZ-ben is megállta volna a helyét, az EHF elöljárói pedig vérmérséklet szerint pironkodtak vagy átkozódtak. Serbu és Dobre kétéves eltiltást kapott, és legközelebbi találkozásunkkor a szőnyeg alatt közlekedett, majd soha nem fújt ellenünk, de azt a döntőt végérvényesen elvették csapatunktól.
Sőt, a bronzérmet is, mert a kizsigerelt társaság másnap 24-19-re alulmaradt Norvégiával szemben is. Az elismerés keserédes jeleként az eredményhirdetés után Marit Breivik, a norvégok szövetségi kapitánya teátrális mozdulattal akasztotta saját medálját Laurencz László nyakába; szép gesztus volt, de ettől még a magyarok érem nélkül tértek haza.
Az első Eb-medálra négy évet kellett várni – de ez már egy másik történet.
