Apák, akiket nem követnek a fiaik

Ribli Zoltán olimpiai bajnok és kétszeres világbajnokjelölt, a magyar és az egyetemes sakktörténet kiváló alakja. Sok társával ellentétben, mint mondja, sohasem hajszolta a világbajnoki címet. A veleszületett realitásérzékét szülőként és edzőként is megtartotta: fiai­ból nem nevelt sakkozót, és a tanítványai közül is csak azokat irányítja erre a pályára, akikben látja a kivételes tehetséget.

A nemzetközi nagymester fájlalja a magyar sakk legendája, Portisch Lajos mellőzését Fotó: Teknős Miklós

– Nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sakkéletben is kuriózumnak számít, hogy majd hetvenévesen is játszik, méghozzá kifejezetten jól. Még mindig örömöt jelent a sakk?

– Ne túlozzunk! Havonta két-három csapatbajnoki mérkőzést váltok, ez már csak levezetés, hogy belülről is tudjam, mégis milyen a mai sakkozás. Ha rendesen játszanék, az olyan lenne, mintha Beckenbauer még ma is futballozna.

– Ahogy vannak idős tudósok, művészek, azt gondolhatnánk, a sakk is kortalan tevékenység. Mégsem?

– Ilyen igénybevétel mellett talán igen. Ám a versenysakk teljesen más kávéház. Olyan idegi és egyben fizikai megterheléssel jár, amit nem lehet a végtelenségig művelni.

– Önnek érdemben mikor ért véget a pályafutása?

– Elég régen, kereken huszonkilenc éve. Bár kiharcoltam rá a jogot, mégsem utaztam el a manilai zónaközi döntőre. Hosszú időn át a legjobb tíz-húsz sakkozó közé tartoztam a világon, akkor azonban már lejjebb csúsztam. Éppen ideje volt felhagyni a profi sakkal.

– Belátta, hogy világbajnok már úgysem lehet?

– Annál azért fejlettebb realitásérzékkel vagyok megáldva, ilyen álmokat sohasem kergettem. Bár második azért voltam, a juniorok között 1971-ben, a svájci Werner Hug mögött. Ne szépítsük, mindig volt nálam jobb. Még itthon is, Portisch nagymester, bár remélem, nem haragszik meg érte, én vagyok az egyetlen élő magyar sakkozó, aki a versenypartik alapján pluszban van vele szemben. S akkor ott voltak a külföl­diek, mindenekelőtt az oroszok. Anatolij Karpovval szinte egyidősek vagyunk. Már az hatalmas előnyt jelentett, hogy ő a Szovjetunióban sakkozott, de nyilván tehetségesebb és szorgalmasabb is volt nálam. Több mint százhatvan tornát nyert meg. Egészen elképesztő.

– És egyszer csak jött Kaszparov, aki még nála is jobb volt.

– Igen. Az első két páros mérkőzésük még egyenlő erők küzdelmét hozta, ám 1987-től Kaszparov már egyértelműen jobb volt. Ő egyszer azt mondta, közte és a második között egy galaxis a különbség. És még csak nem is tódított! Csupán negyvenkét éves volt, amikor visszavonult.

– Mohácson született. Hogyan került kapcsolatba a sakkal?

– Ugyan Mohácson születettem, de igazából pécsi vagyok, féléves voltam, amikor édesapám vegyészmérnökként Pécsen kapott munkát a bőrgyárban. A szokott módon tőle tanultam meg sakkozni öt-hat évesen, de akkor még nem foglalkoztatott a játék. Tizenegy éves voltam, amikor azt a feladatot kaptam tőle vasárnap délelőtt, hogy adjam fel a totószelvényt. Akkor, a Fegyveres Erők Klubjában, láttam, hogy sakkoznak. Kíváncsiságból betértem, s noha azon melegében az első két partit elvesztettem, de invitáltak, hogy jöjjek vissza, s mentem.

– A saját példája alapján ön szerint miben rejlik a sakktehetség?

– Pofonegyszerű. A megfelelő figurát a megfelelő helyre kell tenni.

– Ennél azért egzaktabb választ reméltem.

– Pedig tényleg ez a lényeg. Sokak szerint a sakkozó úgy gondolkozik, hogy én ezt lépem, ő ezt, arra én azt és így tovább. Nem. Helyesebben: így egy gépet be lehet programozni, miként napjainkban látjuk, meglehetősen eredményesen. De a jó sakkozó másként gondolkozik. Tervet kell alkotni. Oda kell tenni a figurát, ahol majd tizenöt-húsz lépés után is jó helyen van. Persze a sakkban is sok tanulható elem van, de az a fajta érzék, hogy mi a helyes terv, hogyan kell egy állást értékelni, magas szinten csak keveseknek adatik meg.

– Civilként ön meddig jutott a tanulmányokban?

– Azt azért tudom, hogy merre van Tokaj vagy éppen Németország mekkora, s talán a világ fővárosait is fel tudnám sorolni. Ezt csak azért említem, mert nemrég magam is megdöbbentem, hogy hasonló kérdésekkel manapság egyetemistákat is zavarba lehet hozni. Jó tanuló voltam, de csak az érettségiig jutottam, mert a sakk később teljesen kitöltötte az időmet.

– Csak azért kérdezem, mert akkor meg tudja ítélni, hogy az a tudás, amit sakkozóként felhalmozott – adatbázist, önálló ötleteket, mai szóhasználattal kutatást, fejlesztést –, a civil életben mégis milyen szintnek, nívónak feleltethető meg?

– Talán lehetnék tanszékvezető egyetemi tanár.

– Ezzel a szülei is tisztában voltak?

– Értem a kérdést. De mire felmerülhetett volna, milyen civil pályát választhatnék, addigra azért nagyjából eldőlt, hogy sakkozó leszek. Mégiscsak korosztályos Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes voltam. A szüleim szerencsére nagyon jól álltak a sakkhoz. Apám soha egyetlen partimat sem látta, anyám egyszer jött el megnézni, de csak azért, hogy lássa élőben Kádár Jánost.

– Nem is hiányolta a szülei érdeklődését?

– Más idők jártak akkoriban, de tényleg jobb, hogy nem akartak szerepet vállalni a pályafutásom alakulásában. A sakk azért valahol mégiscsak tudomány, a szülő pedig elfogult. Jobb, ha nem okoskodik bele a dolgokba, hanem a szakemberekre bízza a döntéseket.

– Kevésen múlott, hogy Kaszparovval megmérkőzzön. Ha nem is a világbajnok címért, de Karpov kihívásáért. 1983-ban a világbajnokjelöltek elődöntőjében a már korosodó Szmiszlovval játszott, esélyesnek számított, mégis kikapott. Miért?

– Zűrös idők voltak a nemzetközi sportéletben, s ezalól a sakk sem volt kivétel. Az amerikaiak bojkottálták a moszkvai olimpiát, s a szovjetek – az én esetem is ezt bizonyítja – már 1983-ban erre készültek Los Angeles­szel. A másik ágon Kaszparov Korcsnojjal, a megbélyegzett disszidenssel éppen Los Angelesben játszott volna. A szovjetek ebbe sehogy sem akartak beleegyezni. S mivel ez természetesen Magyarországon is ismert volt, lojalitásból engem sem engedtek megmérkőzni Szmiszlovval. Nyáron lett volna a meccs Abu-Dzabiban, s nem javasolták a kiutazásomat. Ezt nem fogadtam el, autóba ültem, s elindultam Nyugat felé, hogy ott szálljak repülőre. Hegyeshalomnál lekapcsoltak. „A kiutazása mások jogos érdekeit sérti” – ez volt a hivatalos indoklás. A feszült helyzet aztán Korcsnojnak köszönhetően oldódott fel. Noha igényt tarthatott volna arra, hogy játék nélkül őt hirdessék ki győztesnek, azzal a feltétellel vállalta a meccset, ha cserébe minden szankciót megszüntetnek vele szemben. A szovjetek ugyanis nem indulhattak olyan versenyeken, amelyeken Korcsnoj is részt vett. Aminek aztán persze az lett a következménye, hogy Korcsnojt nem hívták sehová.

– És ezek után ön…

– Igen, igen. Végül mindkét összecsapást Londonban rendezték meg, naponként felváltva ültünk asztalhoz. Nem akarom az előzményekre kenni, kétségtelen, Londonban nem voltam formában. Az első partit túlerőltettem, nem fogadtam el Szmiszlov remiajánlatát, és végül kikaptam. Ez az egész páros mérkőzésre rányomta a bélyegét. Fájt, persze hogy fájt, de ha le is győzöm Szmiszlovot, Kaszparovval úgysem bírtam volna. A meccs után nem sokkal Kádár elvtárs közvetítőn keresztül megüzente, hogy békülésképpen meglátogatna. Azt feleltem, egy évvel korábban kellett volna. Mert amikor én kértem segítséget a kiutazáshoz, akkor azt a választ kaptam, a sport Korom elvtárs hatáskörébe tartozik. Ilyen volt akkoriban a magyar sakkélet.

A nemzetközi nagymester fájlalja a magyar sakk legendája, Portisch Lajos mellőzését
Fotó: Teknős Miklós

– Milyen volt a viszonya a magyar kortársaival?

– Adorján András eleinte sokat segített, rendszeresen együtt elemeztünk. Ahogy később Sax Gyulával is. Mi hárman lényegében egyidősek vagyunk, kezdetben húztuk egymást, aztán érthetően a saját utunkat jártuk.

– És a másfél évtizeddel idősebb Portisch Lajossal?

– Portisch nagymester egyszer azt nyilatkozta, egyvalamiben azért egyetért velem: a szicíliai védelem Najdorf-változata mindkettőnk szerint jól játszható. S ez így volt igaz. Sakkozóként és vérmérsékletre is nagyon különböztünk. De mindig is tiszteltem, kétség sem férhetett hozzá, hogy neki jobbak voltak a versenyeredményei, előrébb állt a világranglistán. Az olimpiai bajnoki arannyal együtt kilenc érmem van a világversenyekről, de ha nincs Portisch nagymester, akkor egyet sem szerzek. Elképesztő tekintélyt és magabiztosságot jelentett, hogy ő játszott – méghozzá kiválóan – az első táblán a válogatottban.

– Hogyan éli meg a magyar sakkozás lecsúszását, az októberi Európa-bajnokságon a férfiak huszonhatodik helyét?

– Néhány helyezéssel végezhettünk volt előrébb, de Lékó Péter, Almási Zoltán és nélkül nagyjából ez a realitás. Fájdalmasabb, ahogy ez a helyzet kialakult. Kezdve azzal, ahogy Portisch nagymestert az előző elnökség megalázta, s nem választotta meg szövetségi kapitánynak. Az egyik játékos még vérig is sértette azzal, mondván, a modern sakkhoz már nem ért. Mondta ezt egy jobb esetben az első százba tartozó sakkozó arról a Portisch nagymesterről, akit húsz éven át az elsők között jegyeztek. Az eset után Portisch feldúltan felhívott, pedig előtte vagy tizenöt éven át alig beszéltünk. A kilábalás első lépése az lehetne, hogy őt megnyerik szövetségi kapitánynak. A tekintélyével, a személyes kisugárzásával egyedül ő tudná elérni, hogy Lékó, Rapport és Almási is szerepeljen a csapatban. Húsz olimpián játszott, nála nem lehetett kérdés, hogy – friss sporthasonlattal élve – Wales, golf, Madrid a helyes sorrend, azaz Magyarország az első.

– Ön is meglehetősen későn kapott szövetségi megbízást. Utánpótlásért felelős szakfelügyelőként mi a feladata?

– Először azokkal kezdtem el foglalkozni a tízévesektől kezdve, akik a korosztályukban a világon az első negyven közé tartoznak. Ezt a nem egészen harminc főt kell leszűkíteni, hogy előbb csak az első harmincból, húszból, majd tízből kerüljenek ki azok, akiket érdemes igazán komolyan menedzselni.

– S vannak ilyen tehetségeink? Olyanok, akik az önök örökébe léphetnek?

– A fiúknál kettő mindenképpen. Igaz, még csak tízévesek. Kolimár Kristóf az egyik és Giang Nam a másik. A szülei vietnamiak, ő már Budapesten született, s természetesen tökéletesen beszél magyarul. A lányoknál Marjanovics Annamária és Gaál Zsóka is nagyon ügyes.

– Hogyan zajlik a munka?

– Meghatározok témákat, azokat kell megtanulni.

– És hogyan a számonkérés?

– A versenyeken feketén-fehéren kiderül, mit sikerült elsajátítani. De már korábban is. Teszek fel kérdéseket, s a válaszokból le tudom mérni, megértették-e az adott probléma lényegét. Sőt ennél is korábban, az alapján, hogy ők mire kérdeznek rá.

– Aha… A fiai nem kérdeztek jól? Avagy nem akarta, hogy sakkozók legyenek?

– Nem. S erre jó okom volt. A sakktörténelemben még nem fordult elő olyan, hogy apa és fia is jó sakkozó lett volna. Hogy miért? Talán mert a jó sakkozó hamar felismeri másban a hiányosságokat. Ám ennél nekem nyomósabb okom is volt erre. Mindkét fiam nagyon értelmes, és megtalálta az útját az életben, a nagyobbik informatikus, a kisebbik fizikus, ám nem éreztem bennük a feltétlen győzni akarást, ami egy vérbeli sportolónak nélkülözhetetlen tulajdonsága.

– Ahogy így beszélgetünk, önből sem sugárzik a gyilkos ösztön.

– Játékosként szerencsére mindig külön tudtam választani a sakkot és a magánéletet. Edzőként ez már nehezebb. Hálátlan feladat, amikor meg kell mondanom a szülőknek, hogy a gyerekükből nem lesz nagy sakkozó. Van, aki megértéssel, sőt hálásan fogadja ezt, mert tudja, hogy akkor a tanulásra kell összpontosítani, mások viszont sehogy sem akarnak ebbe beletörődni, amivel mindenkinek megnehezítik az életét, különösen persze a gyerekét.