Így újulhat meg a magyar kincsgyűjtő mozgalom

Néprajztudósok álltak a kezdeményezés élére, mely egyre szélesebb körben segíthet abban, hogy megőrizzük néprajzi értékeinket. A Tradíció pályázat egyik alapítójával, dr. Paál Zsuzsanna etnográfussal, a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtő Szakosztályának elnökével beszélgettünk.

– Idén rendezték meg másodjára a Tradíció pályázatot. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a tavalyi mustrából? Nevezhetjük Kárpát-medenceinek a pályázatot?
– A műkedvelő néprajzi gyűjtők éves seregszemléjét, a Tradíció Néprajzi Gyűjtőpályázatot a Magyar Néprajzi Társaság Gyűjtő Szakosztályának vezetősége 2012-ben hívta életre. Önkéntesen, a helyi néprajzi gyűjtések fontosságát felismerve és szakmai elhivatottságból dolgozik elnöklésemmel a szakmai zsűri és szervezői kollektíva a jó gyűjtések etnológiai archívumba való eljuttatásán és a gyűjtők szakirányú továbbképzésének megfelelő szakmai előkészítésén.

A Tradíció pályázatot minden szempontból eredményesnek mondhatjuk. Külön öröm számunkra, hogy távol élő pályázók is szép számban képviselték a régióikat, és a Kárpát-medence szinte minden részéből érkeztek dolgozatok. Az idei és tavalyi eredményhirdető rendezvény rég nem látott nagy méreteket öltött, ami a résztvevők számát illeti és az érkelődést jellemzi. Tradíció tábort szerveztünk a gyűjtők számára, néprajzi gyűjtői továbbképzéssel, szakmai konferenciával és kirándulással egybekötve.

– Nagyon fontos, hogy a fiatal generációk is halljanak a nemzeti öntudat fejlesztésében fontos néprajzi gyűjtőpályázatról. A gyerekeket hogyan próbálják inspirálni arra, hogy felkutassák a környezetükben megbúvó értékeket?
– A tanárok, tanítók, tanítóképzős hallgatók elérésével, bevonásával lehet a gyerekeket elérni. Idén egy miskolci középiskolából beérkezett pályázati sorozat a legjobb példa erre. A kilencfős, tanáruk által vezetett csoport mutatott rá arra, hogy milyen eredményesen hat a szakszerű és a hagyományt szerető pedagógus személyisége a középiskolás korosztályra: a diákok munkája a felnőttek érettségével vetekszik.

A miskolci Juga Péter rendkívül érzékletesen mutatta be a táborban pályaművét. A legfiatalabb generációt képviseli Baráth Gábor busóálarc-kutató és -készítő, aki kiállította és bemutatta tárgyainak készítési folyamatát. Simon Krisztián és Hegedűs Fanni népijáték-gyűjtés, Krajcsó Bence népihangszer-készítés (citera) néprajzi gyűjtése terén jeleskedtek, hogy csak pár példát emeljek ki.

Örömünkre szép számmal voltak a pályázóink közt óvónők és tanítók, tanárok, iskolavezetők is. Az ő néprajzi gyűjtőmunkájuk azért fontos, mert segítségükkel juttathatjuk el a legkisebbekhez a helyi autentikus hagyományokat játékos formában és kézműves feladatokkal kiegészítve, mert ők képesek megfogni a gyermeki lelket tánccal, énekkel, játékkal és e művészeti formák szakszerű egymásra építésével.

– Idén melyek voltak a legérdekesebb, legértékesebb munkák és miért?
– A legidősebb, 92 éves pályázó, É. Kovács László saját második világháborús hadifogolyemlékeit foglalta össze. A 80 esztendős Gaál Károlyné családi emlékanyagát tárta a zsűri elé, munkája rendkívüli precizitásról tanúskodik és a pályamű információgazdagsága felbecsülhetetlen érték. A legfiatalabb pályázónk munkája ugyancsak kiemelkedő volt, aki a dédapja hadifogolyemlékeit írta meg, továbbá emléktárgyakat is összegyűjtött, rendszerezett. Katona Katalin a tőtevényi első világháborús emlékmű története kapcsán vázolja fel a tanyasi viszonyokat és a háború helyi emlékezetét. Hasulyó Bernadett néprajzkutató pályázónk kifejezett monografikus érdeklődést mutat szülőfaluja kultúrája iránt. Évről évre új témát feldolgozó pályázóként alapos munkával szülőfaluja, Ajak lakodalmának énekes hagyományait írta meg.

– Mi történik az összegyűjtött anyaggal? Kik és hogyan kutathatják majd a pályázati munkákat?
– A Néprajzi Múzeum etnológiai archívumába kerülnek a pályázatok, a kutatás mindenki előtt nyitva áll, aki az intézményben kutatási engedélyt kérvényez és kap. Nagy számban találunk pedagógusokat és pedagógusjelölteket az ország és a Kárpát-medence minden oktatási intézményéből. Jelentős számban érdeklődnek az etnológia adattári tartalmai iránt a művészeti képzésben részt vevők, a kézművesek, egyetemi hallgatók, iparművészek, művészek és helytörténet-kutatók, építészek és lelkes műkedvelő gyűjtők, éber értékőrzők. Nem beszélve a Hagyományok Háza élő népművészeti képzésein részt vevőkről és a speciális szakiskolák, önkormányzatok képviselőiről. A legkülönfélébb és bármely résztémát célul kitűző kutatások és gyűjtések elvezethetnek a Néprajzi Múzeum egyedülállóan nagy gyűjteményeihez és évszázados etnológiai archívumához.

– Mit gondolnak, miért lehet ma jelentősége egy ilyen gyűjtőpályázatnak?
– A gyűjtött anyagok a helyi közösség számára is lokális értéket jelentenek, ráirányítják a figyelmet egy szokásra, egy jó tudású adatközlőre, egy korszak írott és elbeszélt emlékanyagára és a tudomány számára is nagy haszonnal szolgálnak. A gyűjtők mozgalma a szakmával kiegészülve, a professzionális néprajz képviselőivel együtt képezi a magyar nép legszélesebb értelemben vett kultúrájáról való leírást, adatokat és beszámolókat. A professzionális néprajz eredményeihez a gyűjtőmozgalom mindig hozzájárult, nem lesz ez másként a jövőben sem. Ha beleolvasunk a néprajzi szakirodalomba, észrevesszük, hogy nincs olyan néprajzi publikáció, amelyben ne lennének az etnológia adattárból (új nevén: etnológiai archívum) vett utalások vagy idézetek.

Az összegyűjtött anyagok elképzeléseink szerint az etnológiai archívumban végső és változatlan helyükön reprezentálják a néprajzi gyűjtés jelenlegi állását hazánkban és a külhoni területeken. A rokon és nem rokon szakterületeken való kutatások során, valamint új tudományos kutatási témák megjelenésekor az archívum valóságos „kincsestárként” szolgál mindenki számára.

Ahhoz, hogy a gyűjtőpályázatot folytonossá tegyük, feladatunk továbbá a gyűjtők mozgalmának erősítése és a gyűjtéseikkel ahhoz csatlakozók közösségének tovább éltetése és a személyes kontaktusok erősítése. Elnökségünk szakmai és szervező csapata fáradságot nem kímélő előkészítő munkával Soprontól Nyíregyházáig megszervezi a helyi néprajzi gyűjtők találkozását virtuálisan és valóságos helyszíneken is. Ezzel egy társadalmi igényt elégít ki és a kulturális és néprajzi értékeink iránti érdeklődés élére áll.

– Mint a pályázat egyik megálmodója, Ön miben látja a hosszú távú célját a kezdeményezésnek?
– Az álom az, hogy valóban megújul a néprajzi gyűjtés! Ennek jelei már láthatók is. Pont akkor gondoltunk erre magunk is, amikor összeszámoltuk az idei és tavalyi beérkezett pályázatok számát (212 pályamű), és amikor megnézzük a levelezésünket, vagy helyi csoportjaink, táborozóink tagságának növekedését. Ilyen visszajelzés az is, hogy a tavalyi táborból hazatérők megújult tudása az új pályázati fordulóban benyújtott pályaművekben már megmutatkozik: nagyobb fokú a kidolgozottság, magasabb a nívó, mélyrehatóbbak az értelmezések, és az összefüggésekre is rámutatnak pályázóink. A néprajzi gyűjtés módszertanilag egyre helyesebb úton jár, ezt tapasztaljuk.