„Miért gondolja egy nő, hogy csak ennyit ér?”

Woody Allenről, új magyar filmekről és pornófogyasztó tízévesekről beszélgettünk Farkas Franciskával.

– A magyar filmgyártás mennyire tud minőségi színvonalat kitermelni ma magából? Mintha egy pár évre a Filmalap elcsendesült volna, de aztán egyre több pozitívan értékelt mű érkezett: ott volt az Isteni műszak, a Liza vagy az Oscar-díjas Saul fia is. Emelkedő pályára került a filmgyártás?
– Az Isteni műszak tényleg zseniális volt. Azt látom, hogy egyre több jó film készül, és már túl vagyunk azon a vélekedésen, hogy ami magyar, az annyira jó nem is lehet. Az Aranyéletnél hallom sokszor azt: „ahhoz képest, hogy magyar sorozat, mennyire jó.” Ezt az „ahhoz képest”-et kellene már elhagyni, hiszen mennyi jó film van: ott volt a Liza, a Saul fia, a Van valami furcsa

– Közben azért akadnak botrányok is, például a Kút utólagos megvágásának esete. Mennyire lehet szabadon filmet készíteni ma Magyarországon?
– Én színészként ebbe nem nagyon látok bele, magánemberként pedig nem nagyon szeretnék mondani semmit. Inkább rendező vagy producer tudna erről beszélni.

– Magánemberként azért nem szeretne, mert úgy érzi, akkor rögtön besorolnák valahová?
– Nem, nem akarok olyasmiről beszélni, amihez nem értek. Nem akarok a semmibe mondani valamit, hiszen nem néztem utána, az egész csak egy benyomás lenne. Előítélet lenne, bármit mondanék, én pedig nem ítélkezem.

– A Viktóriával sikerült elsőre nagyot dobni: főszerep egy svájci gyártású filmben, ami egy elég kemény témát is jár körül. Prostitúció, kényszerítés, egyre lejjebb zuhanás: hasonló volt lassan 15 éve a Lilja 4-ever is. A környezetében látott hasonló eseteket?
– Az a film a felkészülésben segített is, megnéztem akkor, nagyon tetszett. De a környezetemben nem láttam.

– Ki lehet ebből törni, ha valaki egyszer belekerült?
– Úgy érzem, igen. Kaptam olyan leveleket a film óta, hogy nagyon motiváló volt, amit megtudtak rólam, az életutam, a szerepeim, és már nem félnek, igyekeznek elérni, amit szeretnének. Időnként elhívnak szakkollégiumokba, iskolákba előadást tartani, illetve közönségtalálkozókra járok. A hallgatóktól, főleg lányoktól kaptam már levelet egy-egy ilyen alkalom után. Volt, aki bevallotta: nem nagyon ismert előtte, de az egy óra alatt sikerült a példaképévé válnom. Már nagyon régóta szeretett volna táncolni, így úgy döntött, megpróbálja mégis a főiskolát. Iszonyatosan jó érzés és motiváló volt ez.

– Érezte annak a felelősségét, hogy az egész filmet a saját hátán kell elvinnie?
– Ezt kevésbé, inkább csak nehéz feladat volt ez a szerep, megterhelő lelkileg. Láttam lányokat, akik kint dolgoznak, találkoztam velük, és megrázó volt a számomra. Az, hogy tényleg vannak, akik képesek ezt csinálni. Nem tudom ezt felfogni.

– Mármint prostituálti vagy futtatói, esetleg kuncsafti részről?
– Mindegyik, igen, de a futtatói már egy másik dolog. Tyúk-tojás kérdés, melyik volt előbb, a lehetőséget felkínáló vagy igénybe vevő. De ha valaki felajánlotta, akkor már érthetően lesz is, aki él vele. Határozottan azt gondolom: ne csinálja ezt senki önszántából, ki mondta, hogy válassza ezt? Igenis lehet bármi mást, elmenni akár takarítani. Minden lehetőség adott.

– Vannak, ugye, akiket kényszerítenek, ez egy másik eset, de az állítás tehát az, hogy nem kellene szabad akaratából valakinek ezt választania?
– Igen, így van. Ne jusson eszébe ez senkinek. Persze, más a kényszerítés, a bűnt üldözni kéne a lehető legnagyobb hatásfokkal, de ha valaki magától dönt így

– Mi a probléma ezzel?
– Az, hogy azt gondolja, ennyire képes. Hogy ennyit ér. Hogy sokuknak sérül közben a lelkük: miért erőszakolod meg saját magadat? Ami igazán a tiéd, az a tested, miért adod azt is el?

– És az, akinek nem sérül közben a lelke?
– Ha ő ezt tudja csinálni, és azt mondja, öt év múlva veszek ebből egy házat, akkor az ő döntése, felőlem csinálja, ebbe nem lehet beleszólni, de nem gondolom, hogy ez egy jó irány. Kényelmi megoldás, miközben a tested-lelket szanaszét esik. Láttam ezeket a lányokat, láttam a szemüket, azok nem hazudnak. A ráncok nem hazudnak. Látszik, hogy nem szeretik, hogy nem jó nekik, akkor miért hazudnak maguknak?

– Filmes téren vannak már újabb megkeresések, projektek kilátásban?
– Vannak, igen, jövőre várható egy nagyjátékfilm, illetve Novák Erikkel készítettünk egy kísérleti filmet. Az már egy teljesen új karakter lesz, aminek nagyon örülök. De többet egyelőre nem mondhatok el.

– Az OTP-reklámvideóban sikeres embereket mutattak a bukásaik után. Mi kell ahhoz, hogy az ember a nehézségek ellenére is menjen előre és kitartson?
– Nekem a pozitív visszajelzések nagyon sokat segítettek. Hogy amiről úgy gondoltam, hogy jó, az tetszik másnak is. Az embernek ez sok erőt adhat az előrelépésben.

– És ha nincsenek pozitív visszacsatolások akár évekig? Ha például egy írónak sokáig nincs sikere?
– Jó példa az író: az irodalmi hős például attól hős, hogy sosem adja fel. Persze, ha nem lettek volna a visszajelzések, akkor mentem volna másként. Ha tíz év múlva nem sikerül elérnem, amit szeretnék, akkor csinálok mást. Ismerd fel a korlátaidat: ha valamiben nem vagy jó, akkor azt ne csináld. Én például nem tudok énekelni, így nem is megyek el énekesnek.

– Szerepelt a Tudás hatalom-videóban, annak az üzenete is az volt: tanulni kell, és akkor boldogul majd a nehezebb körülmények közül jött roma fiatal. Egyénileg ez sikerülhet akkor, ha közben viszont a körülmények lehúznak?
– Lehetséges bárki számára, igen. Ne engedje senki magát skatulyákba helyezni, ne gondolja, hogy ő csak ennyi. Emberek vagyunk a földön rengeteg lehetőséggel: csak akarni kell.

– Említette korábban, hogy ha valaki gyűlölködik, akkor az az ő problémája és nem a célponté, ezért már függetleníti is magát ezektől. Ezt hogy sikerül elérni?
– Hát mit kellene csinálnom? Nekem semmi közöm ehhez, létezek a világban, ez van. Ha őt a saját világában zavarja a létezésem, az az ő problémája. Ha ő azt gondolja, hogy nem kell léteznem, akkor nagyon súlyos problémák vannak vele, biztos bántotta valaki. Megkérdezem, hogy ki bántott? Miért félsz ennyire?

– A magyar társadalomban mennyire van jelen az előítéletesség, mennyire érzi ezt?
– Nagyon zavaró, és egyre ijesztőbbnek érzem. Én egy burokban élek, olyan emberekkel vettem körül magam, akik közt nem merül fel nyilván ez. Ha a barátaimra nézek, van egy kis reménysugár, de ijesztő a helyzet, rengeteg ismerősöm költözött már el. De én nem vagyok hajlandó, kitartok. Hiszek ebben az országban, szeretem az országot, ezt a várost, a magyar irodalmat. Szabó Lőrinc miatt szeretem Shakespeare-t annyira, szeretem József Attilát, a magyar filmeket, a magyar színészeket, szeretnék ebben a kultúrában még tevékenyen részt venni. Remélem, hogy fejlődünk még és kevésbé lesznek ilyen problémák.

– Az Aranyélet sorozat hogyan jött, hogy lett meg a szerep?
– A Viktória után volt egy casting, amire elmentem, pár hónappal később pedig szóltak, hogy enyém a szerep. A Viktória is segíthetett, sokan hallottak addig a filmről, az volt a belépőm ebbe a szakmába.

– A sorozatkészítés mennyiben más, mint a filmezés?
– Az HBO nagyon profi. Itt nincs idő elmélázni, megvan, egy nap mennyi jelenetet kell felvenni. Ez összerántott egyből, igyekeztem felvenni a ritmust. Amiket korábban csináltam, azok lazábbak voltak jóval.

– A magyar sorozatgyártás azért mégis más, mint a filmezés: miért nincs több olyan, mint az Aranyélet?
– Pénz kellhet hozzá, persze. Az Aranyélethez sokat hozzátesz, hogy HBO-produkció, olyanokkal kell egy szinten lennie, mint a Trónok harca vagy Az ifjú pápa. Forgatókönyvhiány lehet nálunk. A filmek azért is voltak jók, mert jól voltak megírva, jó volt a történet, a párbeszédek. Régebben egyes magyar filmekben olyanok voltak a párbeszédek, mintha egy amerikai filmet szinkronizálnának magyarra. „Are you okay, buddy?”-ból „jól vagy, pajti?”: de hát ki mondja azt magyarul, hogy pajti? Az Aranyéletben tényleg olyanok a dialógusok, amilyenek az életben is lennének. Más sorozatokban mintha valamit utánozni akarnának, nem azt mutatni, ami itt van. A régi magyar filmek, A tanú, az Indul a bakterház, a Csapd le csacsi, a Legényanya, a Turné, az Eldorádó azért mérföldkövek, mert nagyon magyar alkotások, arról szólnak, ami itt van és úgy, ahogy van. Érzed az ízét, megérint. Ezek az alkotások nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szerelmes lettem a színészetbe.

– Kell még egyéb munkákat vállalni a színészet mellett, vagy meg lehet már ebből élni?
– Most már szerencsére kevésbé, illetve a drámapedagógiát elkezdtem, végzettségem is ez lesz nemsokára. Drámaórákat tartok általános iskolásoknak A tudás hatalom-projekt keretében. Kell azért ez is a színészet mellé. Nagyon jó az iskolásokkal, inspirálóak. És akadnak durva dolgok is, elszólások. Mi az, amit szerettek csinálni, szólt a kérdés. Pornót nézni, jött a válasz.

– Hány éves részéről?
– Tíz. Leesett az állam. Pedig ez egy fővárosi általános iskola, nem is szakképző, javítóintézet vagy ilyesmi. Teljesen átlagos családból jövő gyerekek.

– Régebben nem volt ez? Csak akkor még pornóújságokat rejtegettek a fiatalok.
– Szerintem megy lejjebb a korosztály. Minden elérhetővé válik, igen, kinyílik a világ. Emlékszem én is, hétévesen megtaláltam a bátyám pornóújságját az ágy alatt, és röhögtem rajta, milyen hülye, hogy ilyeneket néz. És akkor volt három csatorna is. Ma már viszont tényleg minden elérhető.

– Közben nem nyílik ki jobban a világ, nem pozitívabb az összkép?
– Gyerekeknek nagyon fontos lenne megszűrni az információt, hogy mit érhetnek el. A tudásod egy tükör, amiben megnézheted magad: bármit megtanulhatsz. Ezért fontos a gyerekeknél figyelni.

– A negyvenesekre is jellemző, hogy nehezen kezelik a rájuk zúduló információáradatot. Náluk mondjuk napi forrás a sok álhírportál, propagandatermék
– Igen, át kellene gondolni tényleg, hogy mit olvasunk és fogadunk el. Tényleg csak pár perc gondolkodás kell hozzá. De volt olyan idő, amikor én is előítéletes voltam, utáltam, hibáztattam azokat, akik engem. Ahogy mentem előre, leraktam ezeket magamról. És rájöttem, hogy a világon csak a szeretet számít. A negatív dolgok, hátsó szándékok helyett csak ezt érdemes nézni, és akkor majd visszakapod ezt. Vagy volt, amikor magamat utáltam, azt gondoltam, hogy tényleg csak ennyi vagyok. Aztán fejlődtem, és rájöttem: minden ember ugyanaz. És csak ez számít.