Igazat kell adnunk Shelley Page zsűritagnak, aki lapunknak beszélt arról, hogy az idei Anilogue egyik nagy erősségét az ázsiai animációk jelentik. És még csak nem is feltétlenül a japán animékről beszélünk: van élet a kontinensen Hayao Miyazaki klasszikus filmjei után is. A múlt héten a fővárosi Urániában és a Kinóban futó fesztiválra jutott inkább felnőtteket megcélzó alkotásokból és gyerekmesékből is, a minőségről ugyanakkor ez a különbségtétel mit sem árult el.
A 15. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál egész estés versenyfilmjei közül A hegyek és vizek könyve (Big Fish & Begonia) című kínai alkotás került ki győztesként. A történet szerint létezik egy másik világ, amelyben az emberi lelkek és a természet törvényeinek őrei élnek. Éppen úgy néznek ki, mint mi, de elmondásuk szerint „nem istenek vagy emberi lények, hanem a Mások”. Közéjük tartozik a 16 éves Chu, akit egy beavatási szertartás keretében az emberek közé küldenek, hogy vörös delfinként legyen néhány napig a közelünkben. A baj viszont rögtön megtörténik: háló fogságába kerül, egy fiatalember pedig az élete árán menti meg őt. Chu rögtön visszatér világába, és megkísérli a lehetetlent, a fiú lelkének feltámasztását.
Hszuan Liang és Csun Csang filmje az idei Annecyn már bemutatkozott, a szakma pedig egyöntetűen a kínai animáció nagy előrelépéseként ünnepelte. Ami nem is meglepő, hiszen miközben a film sokat merít a japán animék világából (mégiscsak meg kell említenünk Chihiro kalandjait) vagy olyan klasszikus rajzfilmekből, mint A kis hableány, mégis üdítően eredeti, lebilincselő vállalkozásnak mondható. Ráadásul kicsik és nagyok egyaránt kedvüket lelhetik benne, ami miatt még összetettebbé, izgalmasabbá válik a film. Chu valóban egy Chihiro-szerű karakter, ami, lássuk be, érthető, az azonosulást nagyban segítő választás. A hangsúly persze ettől még a szárnyaló képzelőerővel megteremtett fantáziavilágon van, amelyben egyszerre fedezhetjük fel a taoizmus elemeit, illetve a végleges formáját a Han-korban elérő Hegyek és vizek könyve sorait. (Ez utóbbira utal a magyar cím is.)
A kínai animációval szemben A saját hangod (Your Voice) inkább a gyermekeknek ajánlható jó szívvel. A szintén a versenyfilmes mezőnyben induló Naojuki Ito-alkotás egy fiatal lányt helyez a középpontba, aki Chúnál azért éretlenebb, így olykor bosszantóbb is. Nem mintha ne lenne ő is csupa szív, de váratlan érzelmi kitöréseit, hisztijeit olykor nem könnyű figyelni. A tengerparti városban élő lány hiszi, hogy a szavaknak erejük van, így mindig elkeseredik, amikor látja, hogy egyik barátnője épp milyen gonoszságokat mond a másikra. Miután felfedez egy elhagyatott rádióállomást, úgy dönt, kipróbálja magát ezen a téren, ami egy új barátot és fontos tapasztalatokat hoz számára. A rajzfilm tanulságai valóban megszívlelendők gyerekek számára: vigyázz, milyen hangon beszélsz társadról, magadnak fogsz csak rosszat okozni vele.
A súlyosabb kérdéseket felvető filmek közül kiemelendő a japán A világ innenső végén, amely 1944-ben, Hirosimában játszódik. Katabucsi Szunao tragikus II. világháborús története kiérdemelte a zsűri külön elismerését is. Éppígy fontos megemlíteni a Teheráni tabukat, amely az idei Cannes-i Filmfesztiválon mutatkozott be, és amely négy fiatal sorsán keresztül mutatja be az iráni társadalom nyújtotta lehetőségeket, az elérhető szabadság mértékét.
A rövidfilmes mezőny nem szűkölködött kiváló magyar alkotásokban, amelyek közül talán Csáki László Néhány szó című rendezése a legemlékezetesebb. A váratlanul őszinte, kényelmetlen színpadi köszönőbeszédet tartó férfi sztorija az utóbbi időkből eszünkbe juttathatta Charlie Kaufman nagyszerű, a szintén a kiégésről mesélő Anomalisa című animációját is. A hazaiak közül egyébként Lovrity Anna Katalin Vulkánsziget című filmje kapott külön elismerést az argentin zsűritagtól, Javier Mradtól. Az érzékiséget és fenyegetettséget vegyítő alkotás a mostanság népszerű (nagy)macskás női animációk közé sorolható, kiemelése teljesen megérdemeltnek mondható.
A rövidfilmes szekció díját a svéd Niki Lindroth von Bahr munkája, A teher vitte el. A bábanimáció eredetiségéhez nem férhet kétség: sötét, társadalomkritikus musicalt kapunk egy autópálya melletti bevásárlóközpont mélyéről. A sztori szerint az egérként és más állatokként megjelenő bolti eladók vidám musicalszámokkal küzdenek az unalom és szorongás ellen, de az apokalipszis már a kanyarban van. Lindroth von Bahr egyébként korábban elmondta, nagyban befolyásolta a Kaliforniai álom (La La Land): gyűlölte a filmet, és úgy érezte, muszáj olyan mozit készítenie, ami nem ennyire naiv módon kísérel meg elbeszélni egy történetet.
