Öt sorozat, amely az idén a képernyőhöz szögezett minket

A mind nagyobb kínálatban egyre nehezebb választani. Nekünk ezek a szériák tetszettek leginkább 2017-ben.

Amerikában egy fanatikus vallási csoport veszi át a hatalmat, akik gyerekszülő rabszolgaként tartják a kevés még termékeny nőt. Atwood és a sorozat készítői olyan kérlelhetetlen realizmussal és precizitással vezénylik le a szabadságjogokat tisztelő társadalom darabokra hullását, hogy az ember újra és újra elfelejti, hogy disztópiát néz. Gyakorlatilag nem lehet kiemelni egyetlen olyan mozzanatot sem, amely irreálisnak tűnik. Ehelyett egy teljesen hihető eseménysorozatot látunk annak bizonyítékául, hogy betonbiztosnak hitt nyugati civilizációnk mennyire sérülékeny, és védtelen a fasisztoid diktatúrákkal szemben. A szolgálólány meséje nagyon nyugtalanító élmény, de ez is a célja. (Molnár Csaba)

Magyarul kellene kilehelni a lelkünket – írja a híres román filozófus, Emil Cioran. Nem tartom kizártnak, ha lett volna módja megtekinteni a hazájában forgatott, külföldi minta alapján készült sorozatot, Az árnyakat (Umbre), némiképp árnyalja a mondanivalóját. Mert van abban valami végtelenül groteszk, egyedien humoros és lidércesen erőszakos, ahogy a széria szereplői meghalnak, vagy éppen feltámadnak (ilyen is van, nagyon is konkrétan), netán piruetteznek folyamatosan a kicsinyes és sokszor nevetséges életüket az elmúlástól elválasztó, és esetükben nagyon is keskeny mezsgyén. Így tesz főhősünk, Relu is, aki valódi árnyékéletet él: látszólag tisztességes családapa és taxisofőr, valójában a Kapitánynak becézett gengszterfőnök ökleként érvényesíti annak üzleti érdekeit.

Relu igazi nihilista, akiről mindvégig nehezen dönthető el, mennyire érzékeny és gondolkodó lény. Ahogy aprítja a jónépet, és próbál egyensúlyozni az egyre bonyolultabb családi problémák és az egyre szövevényesebb üzleti ügyek között, egyszerre csodáljuk kitartását és viszolygunk rezzenéstelenül kivitelezett erőszakorgiája láttán. Eközben feltárul Bukarest reménytelen, lepukkant arca, a végtelenül korrupt rendőrség és az államigazgatás működése, és bár ritkán mondják ki, de Ceausescu öröksége még ebben a friss sorozatban is folyamatosan tetten érhető. (Szathmáry István Pál) 

Azok közé tartozom, akik rajongva izgulták végig a Netflix által 2016-ban műsorra tűzött Stranger Things első évadát. A puha szintetizátorhangzásra, neonzizegésre és áramkimaradásra hangszerelt prepubertáskori apokalipszistörténet minden perce lenyűgözött. A nyolcvanas évek voltaképpen egy kizárólag szerzői eszközökkel elbeszélhető zsánerévtized – állítják a Duffer fivérek, és megerősítenek abban is, a gyerekkor: traumatelevény. Tökéletesre komponált mikrovilágukban übercuki szereplők bizonyítják be, hogy a barátság a legfontosabb szupererő. Hiába cammog a történelem halkan a vége felé, ha van még egy nemzedék, amelyik fel szeretne nőni.

A hidegháború utolsó évtizedének popkultúrája nemcsak különösen kísérteties díszlete, de pompás metaforája is a gonosz elleni harcnak. A bumfordi frizurák, a BMX-ek, a piszok jó zene és az adóvevők az idei évadra is maradtak, és hát a démon sem tágít. Imponáló, hogy a folytatás bátran épít az első szezont tenyerükön hordozó rajongókra, de mintha harsányabbá vált volna a széria. Harsányabbá és intimebbé is. A kulissza továbbra is bámulatos, kitűnőek a színészek is, szóval a Stranger Things még mindig szuggesztív. Csak hát a tavalyi világvége ennél is inkább a székhez szögezett. (Vass Norbert)

Biztos forrásból tudom, hogy a bolsevikok még egy pikniket se tudnak megszervezni – mondja Thomas Shelby, a Peaky Blinders (nálunk Birmingham bandája címmel futó) angol sorozat központi figurája, miután egy túl lelkes szakszervezeti vezető a szigetországra átterjedő forradalom rémével kívánja sarokba szorítani. A gyártulajdonosként is ismert férfi persze erre a problémára is talál megoldást. Mert Thomas Shelby nem egy egyszerű üzletember: háborús hős, gengsztervezér, bukmékerkirály, alkoholcsempész, filantróp és még sorolhatnánk.

A Peaky Blinders úgy tud a túlzások sorozata lenni, hogy közben minden képkockája hiteles (szinte belélegezzük az ipari forradalom eredményeitől nehéz levegőt). Az első világháború utáni években játszódó széria azt követi nyomon, ahogy a sildes sapkájukba borotvát rejtő Shelbyk, kihasználva a zavaros időket és az első világégésben megedződött brutalitásukat, egyre feljebb emelkednek, és persze ezáltal egyre több és egyre veszélyesebb ellenséget szereznek maguknak. Eközben folyamatosan tágul a horizont, és szélesedik a társadalmi tabló is: angol kommunisták, londoni zsidó és olasz maffiózók, titkos ügynökök és politikusok, emigráns orosz arisztokraták forgószínpadává avatódik a kezdetben a koszos gyárépületekre korlátozódó színtér. Kiváló korfestés, remek alakítások és invenciózus rendezés – többet nehéz lenne kívánni. (Szathmáry István Pál)