Bármit is írnak a kritikusok a Vörös verébről, nagyon valószínű, hogy Magyarországon sokan meg fogják nézni a filmet. Két egyszerű okból méghozzá. Egyrészt hazánkban forgatták a mozi nagy részét, ami mindig vonzóvá tud tenni egy-egy művet, másrészt pedig a főszerepet játszó Jennifer Lawrence kellően erős húzónév.
Pedig a Jason Matthews egykori CIA-ügynök azonos című regényéből készült adaptáció túl sok dicsérő szót nem érdemel sajnos. A Vörös veréb a kémfilmek legócskább kliséit pufogtatja érdektelen fordulatokkal, és ezek csakis arra jók, hogy ismét megállapíthassuk, Francis Lawrence mennyire gyenge és unalmas rendező, pedig ezt Az éhezők viadala több részével már korábban is bizonyította.
Matthews eredetije egyébként egy fordulatos thriller keretein belül próbálja elhitetni az olvasókkal – ha ezt egyáltalán el kell hitetni –, hogy a hidegháború csak névlegesen ért véget, a felszín alatt ugyanúgy folytatódnak a veszélyes kémjátszmák, mintha mi sem történt volna. Természetesen mindezt a filmből is megtudjuk, ahogyan azt is, hogy amerikai szemüvegen át az oroszok továbbra is az ördög csatlósai, akiktől csakis az Egyesült Államok képzett ügynökei menthetik meg a világot. A történet igyekszik árnyalni azért ezt a képet, hiszen főhőse egy karrierjét kényszerűségből feladó orosz balerina, Dominyika Jegorova (Jennifer Lawrence), akit nagybátyja (Matthias Schoenaerts) egy visszautasíthatatlan ajánlattal kínál meg: vagy vállalja a titkosszolgálat rá szabott feladatait, vagy meghal. Ehhez ráadásul a vörösveréb-képzőbe is elküldik, ahol röhejesen gyorsan válik érzelemmentes, csábítással információszerzésre képes „robottá”. Ezután azzal bízzák meg, hogy férkőzzön a Kelet-Európában aktív amerikai ügynök, Nate Nash (Joel Edgerton) bizalmába, és derítsen fényt arra, ki lehet a vele összejátszó, Márvány fedőnevű orosz kettős ügynök.
Jennifer Lawrence most is egy tőle már-már megszokott karakter bőrébe bújt: ahogyan A hallgatás törvénye, Az éhezők viadala vagy részben a Joy esetében, ezúttal is olyan nőt formál meg, akinek a meglévő tehetségét egy durva és buktatókkal teli közegben kell kamatoztatnia. Ez most is jól megy neki, de a rutinszag is erősen érződik, s részben emiatt, részben a forgatókönyv gyengeségei miatt Dominyika meglehetősen hiteltelen és érdektelen szereplő marad – a szemöldök vonaláig vágott frufru pedig még nevetségessé is teszi.
A túlnyújtott, ugyanakkor kevés tartalommal megtöltött játékidő számunkra talán legérdekesebb része, hogy megpróbálhatjuk azonosítani a magyar helyszíneket. Vicces, hogy Budapest egy filmen belül képes több várost is alakítani: így lehet például moszkvai az operaház, a New York-palota, a Wenckheim-palota, a BKK forgalomirányítási központja, a Pozsonyi út 38–40. szám alatti art déco ház és digitálisan átalakítva a Hősök tere, maradhatott a magyar főváros része például az Adria-palota és a Komjádi uszoda Frankel Leó út felőli oldala. E vicces kis vadászat legszomorúbb része az, hogy minderre bőven jut időnk a Vörös veréb nézése közben, hiszen a film nem igazán tud felnőni Budapest sokarcú szépségéhez.
