Így vertük ki pár hét alatt a románokat Erdélyből

Épp száz éve támadta meg Románia hazánkat. Hiba volt: honvédjeink decemberben már Bukarestben parádéztak.

Beck ezért egy másik tervet dolgozott ki: helyesen számolt azzal, hogy Románia egymagában sosem merné megtámadni a Monarchiát, csak az oroszokkal együtt, ezért feltételezte, hogy a román támadás idején még az Erdély védelmét ellátó nagyszebeni hadtest is valahol a hatalmas cári hadsereg ellen fog harcolni. Ezért úgy gondolta, hogy a védtelen hágókon beözönlő románokat az erdélyi népfelkelők, csendőrök és kisszámú katona feltartóztatja a Maros–Kis-Küküllő vonaláig, amíg a Monarchia erősítése meg nem érkezik.

Lényegében így is történt aztán: a románok hosszasan kivártak, többek között azért, hogy a kegyeikért versengő felektől a legtöbbet kicsikarhassák. A Monarchia az erdélyi románságnak tett gesztusok mellett Németországgal karöltve buzgón vásárolta a román ipartermékeket, az antant pedig hevesen bólogatott a „jogos” román területi követelésekre. Végül Bukarest hosszas sürgetésre 1916. augusztus 17-én aláírta a titkos szerződést az antanttal, elkötelezve magát a hadba lépésre és arra, hogy semmi esetre sem köt különbékét a központi hatalmakkal,

cserébe pedig megkapja Magyarország területét egészen a Tiszáig.

A románok eltaktikázták magukat – mondta Pollmann –, túl sokáig vártak, lekéstek az orosz Bruszilov-offenzíva első feléről, amelynek célja a központi hatalmak összeroppantása volt – jobb időzítéssel valóban kiüthették volna Ausztria-Magyarországot (amely csodával határos módon mégis négy fronton kitartott). Végül augusztus 27-én éjszaka indultak meg 300 ezer emberükkel 18 különböző ponton, csaknem tízszeres túlerővel rohanva le a szinte teljesen védtelen Erdélyt, miközben a Monarchia két-három millió fős hadserege három fronton harcolt.

A román betörésre ugyan megvoltak a kiürítési terveink, de mivel a támadást hetekkel későbbre várta a Monarchia, ezért – éppen a pánik elkerülése végett – ezeket nem hozták korábban nyilvánosságra.

Így viszont ténylegesen kitört a pánik, a románok pedig szeptember közepéig elfoglalták Brassót és Csíkszeredát is – a Petrozsényt védő magyar bányászzászlóaljat mind egy szálig lemészárolták –, miközben az Erdély felmentésére átdobott 9. német és az összeszedett 1. osztrák–magyar hadsereg jóval lassabban tudott felfejlődni, mert a vasútvonalat leterhelték a menekülők, a románok pedig egyre közelebb kerültek hadicéljukhoz: kijutni a magyar Alföldre.

„Az oláh vandalizmus igen soknak porrá égette házát, kirabolta üzleteit, a véletlenül épen maradt házakból minden fellelhetőt elvittek, úgy hogy ha visszakerülünk Csíkszeredába, romokon és megmaradt szobáink négy falán kívül egyebet nem találunk.”

(Takács Károly csíkmegyei református körlelkész 1916. október 30-i lelkészi jelentése)

Eközben a korabeli források óriási károkról írnak, amelyeket a fegyelmezetlenebb románok az elfoglalt területeken okoztak: főleg a későbbi visszavonulásnál, amikor a felperzselt föld taktikáját követve vittek, amit tudtak, és elpusztítottak, amit nem.

Szeptember közepére azonban végre a központi hatalmak hadseregei is felfejlődtek, és bár létszámuk alulmúlta a románokét, harcértékben messze erősebbek voltak: az orosz fronton edződött monarchiás katonák és a románokban csalódott, bosszúszomjas Falkenhayn által vezetett német hadsereg brutális erővel tört előre, és szabadította fel városról városra Erdélyt.

Eközben a megmaradt százezres román hadsereg sorsa sem alakult jobban, amelynek a bolgár–román határt kellett volna tartania az erdélyi offenzíva ideje alatt: az August von Mackensen német tábornok által megszervezett Dunai Hadsereg nemcsak a románokat, hanem a felmentésükre érkező orosz seregeket is szétverte. A románok védekezésre kényszerültek Erdélyben is, de nem bírták a nyomást, az osztrák–német–magyar csapatok három hét alatt tönkreverték Ferdinánd király seregét. Október 4-i kétségbeesett kísérletük is összeomlott Brassónál, seregeink átkeltek a Kárpátokon, a harcok pedig áthelyeződtek a Román Királyság területére. A román ellenállás villámgyorsan felmorzsolódott, Mackensenék október végén bevonultak Constantába, az erdélyi hadsereggel egyesülve pedig

a központi hatalmak seregei elfoglalták a Bukarest környéki erődrendszert is, és 1916. december 6-án bevonultak a román fővárosba.

A román hadsereg csaknem teljesen megsemmisült, Ferdinánd király Jászvásárba menekült, az ország teljes meghódítását csak a megérkező cári seregek, valamint az angol és francia fegyverszállítmányok tudták megakadályozni. A front megmerevedett, a Román Királyság háromnegyede német és osztrák–magyar megszállás alá került: a németek rengeteg kőolajat termeltek ki a román mezőkről, hazánk pedig tulajdonképpen az innen nyert élelmiszerkészletekből tudta ellátni hadseregét a következő évben.

A román hadsereg eközben francia kiképzőtisztek és fegyverzet segítségével jelentősen megerősödött, azonban ellentámadásra ekkor nem kerülhetett sor, mivel Oroszországot 1917 végére kiütötte a háborúból a bolsevik hatalomátvétel, a románoknak egyedül pedig esélyük sem volt. Ezért Ferdinánd fegyverszünetet, majd 1918 májusában békét is kötött a központi hatalmakkal, amelynek értelmében Bulgária megkapta Dobrudzsát, hazánk pedig mintegy 5600 négyzetkilométernyi határsávot a Kárpátokban, míg Romániát Besszarábiával – a mai Moldovával – kárpótolták.

Ferdinánd azonban ezt a békeszerződést sem ratifikáltatta a parlamenttel, és a hadsereget sem szerelte le, hiába írta elő azt az egyezmény. Így a Monarchia tervei között szerepelt, hogy ’18 őszén erővel szerez érvényt a lefegyverzésnek – erre azonban Ausztria-Magyarország szétesése miatt már nem kerülhetett sor.

A történet vége ismert: az Egyesült Államok hadba lépése és a nyugati veszteségek kiütötték a Német Birodalmat, Magyarországon kitört az őszirózsás forradalom, a román hadsereg pedig ismét megindult Magyarország ellenében – ezúttal sikerrel.