Nagy Imrét kommunistaként akasztották fel

Volt földosztó és padlássöprő, tanár öt elemivel. Nem akart forradalmat: a forradalom akarta őt.

Nagy a Szovjetunióban a Komintern mezőgazdasági intézetében dolgozott, ott kezdett beletanulni az agrárpolitikába – elvégre azt sehol sem oktatták. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az embereket nem lehet diktatórikus módon belehajszolni olyan termelési és együttállási formákba, amelyekre nem állnak készen.

Ugyanakkor a politikától igyekezett elhúzódni, elvégre feleségével és lányával élt Moszkvában, ahol a nagy sztálini terror idején úgy hullottak körülötte a szovjet és magyar elvtársak is, mint a legyek – ekkoriban leginkább ezt próbálták túlélni.

Aztán tíz hosszú év agrárintézeti munka és tanulmányírás után behívták, ezúttal a szovjet hadseregbe, de nem harcolni. Bár eleinte diverzáns akciókra képezték volna ki őt és társait, végül a propagandában – hadifoglyok meggyőzése, fronton átdobott röpcédulák szövegezése – alkalmazták.

Jó időben jó helyen

Szerencsecsillaga 1944 nyarán ragyogott fel: hirtelen a párt negyedik vonalából az elsőben találta magát, köszönhetően a földosztási terveknek, amelytől a kommunisták azt remélték, hogy az ország szovjet „felszabadítása” után meg tudják nyerni a parasztságot. Nagy Imre Moszkvában mintegy fél év alatt kidolgozta az erre vonatkozó terveket, amelyekre a szovjetek is rábólintottak, így szinte elsőként térhetett haza, hogy tárgyalhasson a demokratikus pártok vezetőivel, és elfoglalhassa egyenesen Sztálintól kapott miniszteri bársonyszékét az ideiglenes nemzeti kormányban mint földművelésügyi miniszter.

Azonban Rákosinak csalódnia kellett, mivel a földosztás ellenére a kommunista párt – a várt többség helyett – csupán 17 százalékot szerzett az 1945-ös választáson. Igaz, az 57 százalékos abszolút kisgazda többség ellenére szovjet nyomásra maradt a népfrontkormány, kommunistákkal a stratégiai tárcáknál. Azonban Rákosiék kompromisszumra kényszerültek: mivel a kisgazdák a kőkemény Rajk Lászlót nem fogadták el belügyminiszternek, Nagy Imrét nevezték ki helyette.

Ő azonban túl humánusnak bizonyult, így nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Egy anekdota szerint amikor Rajk végül átvette tőle a tárcát, behívatta Péter Gábor állambiztonsági vezetőt, és megfenyegette: ha nála is megpróbálkozik azzal, amivel Nagy elvtárs alatt, hogy nem ér rá, amikor hívatja a miniszter, akkor rendőrökkel hozatja elő.

Nagy Imre ezt követően fokozatosan kiszorult az első vonalból: 1948-ban, amikor beindult a téeszesítés, a kevesebb erőszakkal járó, megfontoltabb átmenetet sürgette. „Még csak most adtunk nekik földet. Ha elvesszük, baj lesz” – mondta. Kikerült a pártvezetésből is, félig kegyvesztettként egyetemen tanította az agrárpolitikáját, brosúrát, könyveket írt.

Aztán 1950-ben olyat tett, ami a történészek szerint mind korábbi, mind későbbi tevékenységétől is merőben idegen volt: elfogadta a felkérést, és Rákosi élelmezési, azaz begyűjtési minisztere lett, részt vett abban, amit mindig is ellenzett.

Azaz az egykori földosztó miniszter most a padlássöpréseket irányította, az ő hivatala állította össze a listát a belügynek, hogy kik nem szolgáltattak be elég terményt, állatot.

Minderre Pótó János szerint az lehet a magyarázat, hogy politikusként úgy gondolhatta, Sztálin sem örök életű, és talán hamarosan eljön az az idő, amikor megvalósíthatja a saját elképzeléseit is, de csak akkor, ha tűzközelben marad.

Sztálin 1953-as halála után az új szovjet vezetés, amely szakítani akart a rettegett diktátor módszereivel, benne látta meg azt a reformert, aki ezt Magyarországon keresztülviheti, hiszen egész addigi élete igazolta, hogy ő a humánusabb, emberarcúbb megoldás híve.

Moszkva ugyanis látta, hogy ha nem enyhíti a gazdasági problémákat és a társadalmi feszültséget, abból nagy baj lehet – néhány nappal Nagy Imre kinevezése után Kelet-Berlinben tüntetések is kezdődtek, amelyeket csak demonstratív tankfelvonulással tudtak elfojtani. Egyszóval olyan ember kellett nekik, aki visszafogja a túlfeszített gazdasági terveket, és tompítja a társadalmi feszültséget, hiszen a milliónyi büntetőeljárás és az internálótáborok is azt sugallták, hogy az egész társadalom büntetésben van.

Nagy pedig ismét jó helyen, jó időben volt, akárcsak 1944-ben. Az újdonsült kormányfő pedig rádióbeszédben jelentette be az új irányt, estére már az egész országban elterjedt, hogy valami új kezdődik, az emberek csüngtek a rádión.

Ezután kezdődött meg annak a Nagy Imrének a felépítése, akit 1956-ban vállára emelt a tömeg: az erőltetett téeszesítés leállítása, árcsökkentés, kapcsolatfelvétel a katolikus egyházzal, a rendőrbíráskodás eltörlése, az internálótáborok bezárása, valamint a korábbi koncepciós perekben elítélt kommunisták kiengedése – ekkor szabadult például Kádár János is – jellemezte ezt a másfél évet. Valamint a folyamatos harc Rákosival és híveivel, akik végül 1955 tavaszán határozatban ítélték el „jobboldali elhajlásáért”, lemondatták kormányfői pozíciójáról, mandátumáról, később kizárták a pártból, még akadémiai tagságát és egyetemi katedráját is elvették. Az ÁVH is nyomozni kezdett ellene. Körülötte lassan megszerveződött a pártellenzék, hatvanadik születésnapján demonstratíve száz közéleti személyiség köszöntötte fel, ekkor, nyáron alakult ki a „Nagy Imre-kör”.

A nyomásnak engedve végül 1956. október 13-án a párt visszavette soraiba, 1956. október 22-én tért haza a badacsonyi szüretről, ekkor már a műegyetemisták fogadták azzal, hogy menjen el a gyűlésükre, de ekkor ezt még visszautasította.

Nem véletlen, hogy a tömeg őt választotta, hiszen kétféle tapasztalata volt a kommunizmusról: a Rákosi-féle kőkemény elnyomás és a Nagy Imre-féle humánusabb, új vonal. Így lett zászló Nagy Imre 1956-ban, holott ő maga vélhetőleg rettegett a felfordulástól:

nem akart forradalmat, de a forradalomnak szüksége volt rá.

Ő pedig végül a második felében a forradalom élére állt. Jó kérdés, hogy ha Moszkvában meg tudta magát húzni a harmincas években, vagy ha elvállalta a padlássöprő miniszteri posztot, akkor később a börtönben miért nem volt hajlandó önkritikára, hiába járultak elé sorra a különféle kommunista vezetők. Odó János szerint talán azért, mert 1956 után már egy olyan politikai életmű volt mögötte, amelyhez tudott ragaszkodni.

Így lett kommunistaként is jelkép, a nemzet mártírja.