Versenyfutás az idővel: folyamatos életveszélyben a magyar régész

Paluch Tibornak a véletlen kínálta fel a lehetőséget, hogy a kivételes kaland részese legyen, és másfél évig kitartott az állandó csatazaj ellenére is.

Paluch Tibor közel másfél éves afganisztáni expedíció után három hete tért haza. Csak mostanra sikerült akklimatizálódnia, olyan irdatlan klimatikus, kulturális és létbiztonsági eltérések vannak Magyarország és Afganisztán között. Tele van élményekkel, szakmai büszkeséggel, különösen, hogy visszautazásakor már jelezték, hogy a jövőben ismét számítanának rá és szakértelmére.

– Hogyan kerül egy magyar régész Afganisztánba?
– Véletlenül. Elcsíptem egy hirdetést, amelyet az afgán bányászati minisztérium tett közzé, miszerint Mesz Ajnak feltárásához nemzetközi archeológus csapatot szerveznek. Jelentkeztem is azonnal, elküldtem az önéletrajzomat. Hónapokig csend volt, nem jött semmilyen jelzés. Már letettem róla, így váratlanul ért, hogy végül megfeleltem, jelezték, számítanának rám. Ekkor estem gondba. Más elküldeni egy önéletrajzot, és más nekivágni egy afganisztáni munkának. De eltökéltem magam. Óriási volt a szakmai kihívás, hiszen Mesz Ajnak a világ pillanatnyilag legnagyobb feltárása zajlik mintegy 1000 hektáros területen. Egyben talán a legjelentősebb is, amely a régió eddig ismert – i. e. 1. századtól, az i. sz. 3-5. századig tartó – történelmét teljesen átírhatja. Nem lehetett ellenállni a csábításnak.

„Az ősi buddhista város a világ egyik legnagyobb rézlelőhelyére épült, ahol már kétezer évvel ezelőtt is bányászták az értékes nyersanyagot” – mondta az Paluch Tibor, aki csütörtökön ismertette egyéves afganisztáni ásatásai eredményeit a Kossuth Klubban.

A tengerszint felett 2500-3000 méterrel lévő romvárost 1963-ban fedezte fel a kelet-afganisztáni Logar tartományban egy francia geológiai expedíció, amelyet Mesz Ajnak dári nyelven „kis réz kutat” jelentő neve csábított a helyszínre. A próbafúrások eredményeként megtalálták a világ második legnagyobb ismert rézlelőhelyét, és egyben napvilágra kerültek egy feledésbe merült város maradványai is. A romváros ezer hektáros területén négy kolostorerőd, egy zoroasztriánus tűztemplom, sztúpák, továbbá Buddha-szobrok sokasága, gazdag szaszánida és kusán érmeleletek, bányák és műhelyek kerültek napvilágra.

Paluch Tibor tájékoztatása szerint a terület adottságait, a könnyen kibányászható rézércet, valószínűleg már a bronzkorban felfedezték. A város, amelyet a feltételezések szerint a Kr. e. I. században alapítottak, idővel a Kusán Birodalom fontos központjává vált. Fénykorát a Kr. u. III–V. században élhette, de a település a szasszanida hódítás után is jelentős szerepet töltött be. Lakói az 5. század végén – a VI. század elején hagyhatták sorsára a várost.

„Virágzó gazdasági központ volt, 40-50 ezres lakossal, amely a rézbányászaton kívül a kereskedelemnek köszönhette gazdagságát, hiszen kikerülhetetlen csomópont volt a Kínát, Közép-Ázsiát, Indiát, Perzsiát és Európát összekötő kereskedelmi hálózatban. Ugyanakkor fontos buddhista központ is lehetett, erre utal a nagyszámú kolostor és sztúpa” – magyarázta a régész.

Hozzátette: a város különlegessége, hogy láthatóvá teszi a Selyemút összetett működését. Életére ugyanis egyaránt rányomta bélyegét a korai buddhizmus spirituális, valamint a világokat összekötő kereskedelmi útvonalak és az intenzív rézbányászat gazdasági hatása.

A feltárásokat ismertetve Paluch Tibor elmondta, hogy a területet 2007-ben vásárolta meg a kínai állami bányavállalat, amely eredetileg 2012 nyarán kezdte volna a kitermelést, a munkálatokat azonban 2014 végéig elhalasztották. A romvárosban jelenleg több száz helyi munkás és 60 szakember vesz részt, a projekt finanszírozását a kínai beruházó, a Világbank és az afgán kormány vállalta. A tervek szerint a megóvás egyik módja a költöztetés lesz, minden fontos épületelemet megpróbálnak elszállítani és egy másik helyszínen összerakni, hasonlóan II. Ramszesz fáraó abu szimbeli templomához.

A magyar szakember, aki 2012 májusa és 2013 júliusa között dolgozott Afganisztánban, viszonylag nagy területért felelt. Ez alatt az idő alatt az általa irányított harmincfős csoport három épületet tárt fel: egy templomot, amelyben Buddha-szobrok kerültek napvilágra, egy hombárt a gabona tárolására szolgáló edényekkel, valamint megtalálhatták a térség pénzverdéjét is. Utóbbi helyszínen 1400 bronz- és ezüst pénzérme került napvilágra.

– Pedig biztosan mondták Önnek, hogy Indiana Jones-hoz hasonló kalandba bocsátkozik
– Valóban. A családom, a barátaim, a kollégáim aggódtak, és ezt el is mondták nekem. Miután visszajöttem, az első kérdéseik egyből a biztonságra irányultak, csak utána következett a szakmai rész.

– Milyen körülmények között dolgoztak?
– Az aggodalmaskodóknak igazuk volt. Az óriási ásatási területet négyszeres biztonsági gyűrű vette körül, amelyet 1 600 katona és rendőr védett. Bent talán fele ennyien voltunk. A 150 fős nemzetközi csapattal 30-35 afgán régész és váltakozó számú, 300-500 helyi munkás dolgozott.

– Kiktől és miért kellett védeni a területet?
– A táliboktól, akik minden alkalmat kihasználnak arra, hogy a kormány erőit és az azokkal együttműködő külföldieket megtámadják. Tekintet nélkül arra, hogy mi tudományos munkát végeztünk.

– Milyennek kell elképzelni ezeket a támadásokat?
– Ha azt mondom, hogy szinte nem múlt el nap, hogy ne hallottunk volna gépfegyverlövéseket, robbanásokat, helikopterek zaját, akkor egyáltalán nem túlzok. Minden héten megtámadták a biztonsági gyűrű valamelyik részét.

– Veszélybe kerültek Önök is?
– A 13 hónap alatt egyetlen egyszer sikerült a táliboknak átjutniuk mind a négy gyűrűn. Ezután haza is küldték a külföldieket.

– Hogyan lehet élni és dolgozni állandó csatazajban?
– Nem egyszerű, de hozzá lehet szokni. Nagyon jó idegek kellenek hozzá. Volt olyan kolléga, aki megérkezett egy szerdai napon, csütörtökön dolgozott, és pénteken már haza is ment. Nem bírta ezt a feszültséget. De a legfőbb gondot nem a támadások jelentették

– Vajon mi lehetett még ennél is zavaróbb?
– A bezártság. Nem lehetett kimozdulni. Ha mégis sikerült, akkor csak páncélozott autóval, erős fegyveres kíséret mellett, 8 és 15.30 között volt erre lehetőség. Be kellett tartani a játékszabályokat, de ez is csak viszonylagos biztonságot nyújtott.

– Látta közben a családját?
– Három alkalommal sikerült hazautaznom kisebb vakációra.

– És visszament?
– Természetesen.

– Elveszítettek valakit a nemzetközi csapatból vagy az afgán kollégák közül?
– Szerencsére az eltelt időszak alatt nem történt végzetes esemény.

– Milyen kapcsolata alakult ki a helyi emberekkel?
– Meglepően jó, teljesen hétköznapinak mondható az a viszony, ami kiépült a nemzetközi csapat és az afgánok között. A mindennapokban semmilyen feszültség sincsen a muzulmánok és a keresztények között, csak az a lényeg, hogy hívő legyen az ember. Szegények, de rendkívül segítőkészek. Inkább a szakmai munkával volt némi probléma. Ők maguk is figyelmeztettek arra, hogy senkinek semmit nem szabad elhinni, mert később már mást gondolhatnak ugyanarról. Mégis azt tapasztaltam, hogy becsülettel elvégezték a munkájukat.

– Mire gondol?
– A régészeti feltárások ma már nemzetközi protokoll szerint zajlanak. Az afgán kollégák ezeket nem ismerték, és nem is voltak hajlandó megtanulni. Nagyjából a 100 évvel ezelőtti felfogás szerint dolgoztak. Például számukra csak a lelet volt fontos, annak környezete, a sokat elmondó rétegek például egyáltalán nem. Így sok hasznos információ veszett kárba.

– Mindezek ismeretében milyen ítéli meg a feltárt értékek sorsát?
– Az első nagyon fontos lépés a konzerválás. Ezen egy amerikai és egy német restaurátor dolgozott több afgán szakértő segítségével. Az értékesebb darabokat Kabulba szállították, ott őrzik majd. A kevésbé értékesek sorsa egyelőre bizonytalan. Az is lehet, hogy egyszerűen ott maradnak helyben és elvesznek.

– Elképzelhető, hogy egyik másik tárgy elkerüli a kabuli szállítást és a feketepiacon jelen lévő gyűjtőkhöz kerül?
– Amilyen szegénységet Afganisztánban láttam, biztosra mondható, hogy a kísértés óriási. Például egyetlen ezüst pénzérme ára 2-3 000 dollár is lehet. Egy pillanatban, egyetlen helyen 35 darabot találtunk Én azért remélem, hogy minden a múzeumokba kerül majd.

– Említette, hogy hívják vissza. Most hogyan dönt? Ismét megy?
– A minisztérium 3-4 külföldi archeológust tervez visszahívni a munka folytatásához. Nagyon megtisztelő, hogy engem is beválasztottak ebbe a szűk körbe. Egyelőre nem tudom, mi lesz. Most csak pihenni szeretnék és a családommal lenni.

– Gyakori, hogy magyar régészek hasonló külföldi feltárásokban vesznek részt?
– Sajnos nem túl gyakori. Ez egy egyedi lehetőség van, ilyen meg végképp ritkán adódik. Külföldi ásatásokra akkor jutunk el, ha valamelyik magyar múzeumnak lehetősége nyílik feltárásra. Mondjuk a Szépművészeti Múzeumnak Egyiptomban. Az Európai Unión belül is akadnak nemzetközi régészeti csapatok, így Angliában és Németországban is dolgoztak, dolgoznak magyar archeológusok. A világnak azon a részén – legjobb tudomásom szerint – Stein Aurél óta (Sir Marc Aurel Stein, Pest, 1862 – Kabul, 1943) nem dolgozott magyar régész.