Versenyfutás az idővel: folyamatos életveszélyben a magyar régész

Paluch Tibornak a véletlen kínálta fel a lehetőséget, hogy a kivételes kaland részese legyen, és másfél évig kitartott az állandó csatazaj ellenére is.

Paluch Tibor tájékoztatása szerint a terület adottságait, a könnyen kibányászható rézércet, valószínűleg már a bronzkorban felfedezték. A város, amelyet a feltételezések szerint a Kr. e. I. században alapítottak, idővel a Kusán Birodalom fontos központjává vált. Fénykorát a Kr. u. III–V. században élhette, de a település a szasszanida hódítás után is jelentős szerepet töltött be. Lakói az 5. század végén – a VI. század elején hagyhatták sorsára a várost.

„Virágzó gazdasági központ volt, 40-50 ezres lakossal, amely a rézbányászaton kívül a kereskedelemnek köszönhette gazdagságát, hiszen kikerülhetetlen csomópont volt a Kínát, Közép-Ázsiát, Indiát, Perzsiát és Európát összekötő kereskedelmi hálózatban. Ugyanakkor fontos buddhista központ is lehetett, erre utal a nagyszámú kolostor és sztúpa” – magyarázta a régész.

Hozzátette: a város különlegessége, hogy láthatóvá teszi a Selyemút összetett működését. Életére ugyanis egyaránt rányomta bélyegét a korai buddhizmus spirituális, valamint a világokat összekötő kereskedelmi útvonalak és az intenzív rézbányászat gazdasági hatása.

A feltárásokat ismertetve Paluch Tibor elmondta, hogy a területet 2007-ben vásárolta meg a kínai állami bányavállalat, amely eredetileg 2012 nyarán kezdte volna a kitermelést, a munkálatokat azonban 2014 végéig elhalasztották. A romvárosban jelenleg több száz helyi munkás és 60 szakember vesz részt, a projekt finanszírozását a kínai beruházó, a Világbank és az afgán kormány vállalta. A tervek szerint a megóvás egyik módja a költöztetés lesz, minden fontos épületelemet megpróbálnak elszállítani és egy másik helyszínen összerakni, hasonlóan II. Ramszesz fáraó abu szimbeli templomához.

A magyar szakember, aki 2012 májusa és 2013 júliusa között dolgozott Afganisztánban, viszonylag nagy területért felelt. Ez alatt az idő alatt az általa irányított harmincfős csoport három épületet tárt fel: egy templomot, amelyben Buddha-szobrok kerültek napvilágra, egy hombárt a gabona tárolására szolgáló edényekkel, valamint megtalálhatták a térség pénzverdéjét is. Utóbbi helyszínen 1400 bronz- és ezüst pénzérme került napvilágra.

– Pedig biztosan mondták Önnek, hogy Indiana Jones-hoz hasonló kalandba bocsátkozik
– Valóban. A családom, a barátaim, a kollégáim aggódtak, és ezt el is mondták nekem. Miután visszajöttem, az első kérdéseik egyből a biztonságra irányultak, csak utána következett a szakmai rész.

– Milyen körülmények között dolgoztak?
– Az aggodalmaskodóknak igazuk volt. Az óriási ásatási területet négyszeres biztonsági gyűrű vette körül, amelyet 1 600 katona és rendőr védett. Bent talán fele ennyien voltunk. A 150 fős nemzetközi csapattal 30-35 afgán régész és váltakozó számú, 300-500 helyi munkás dolgozott.

– Kiktől és miért kellett védeni a területet?
– A táliboktól, akik minden alkalmat kihasználnak arra, hogy a kormány erőit és az azokkal együttműködő külföldieket megtámadják. Tekintet nélkül arra, hogy mi tudományos munkát végeztünk.

– Milyennek kell elképzelni ezeket a támadásokat?
– Ha azt mondom, hogy szinte nem múlt el nap, hogy ne hallottunk volna gépfegyverlövéseket, robbanásokat, helikopterek zaját, akkor egyáltalán nem túlzok. Minden héten megtámadták a biztonsági gyűrű valamelyik részét.

– Veszélybe kerültek Önök is?
– A 13 hónap alatt egyetlen egyszer sikerült a táliboknak átjutniuk mind a négy gyűrűn. Ezután haza is küldték a külföldieket.

– Hogyan lehet élni és dolgozni állandó csatazajban?
– Nem egyszerű, de hozzá lehet szokni. Nagyon jó idegek kellenek hozzá. Volt olyan kolléga, aki megérkezett egy szerdai napon, csütörtökön dolgozott, és pénteken már haza is ment. Nem bírta ezt a feszültséget. De a legfőbb gondot nem a támadások jelentették

– Vajon mi lehetett még ennél is zavaróbb?
– A bezártság. Nem lehetett kimozdulni. Ha mégis sikerült, akkor csak páncélozott autóval, erős fegyveres kíséret mellett, 8 és 15.30 között volt erre lehetőség. Be kellett tartani a játékszabályokat, de ez is csak viszonylagos biztonságot nyújtott.

– Látta közben a családját?
– Három alkalommal sikerült hazautaznom kisebb vakációra.

– És visszament?
– Természetesen.

– Elveszítettek valakit a nemzetközi csapatból vagy az afgán kollégák közül?
– Szerencsére az eltelt időszak alatt nem történt végzetes esemény.

– Milyen kapcsolata alakult ki a helyi emberekkel?
– Meglepően jó, teljesen hétköznapinak mondható az a viszony, ami kiépült a nemzetközi csapat és az afgánok között. A mindennapokban semmilyen feszültség sincsen a muzulmánok és a keresztények között, csak az a lényeg, hogy hívő legyen az ember. Szegények, de rendkívül segítőkészek. Inkább a szakmai munkával volt némi probléma. Ők maguk is figyelmeztettek arra, hogy senkinek semmit nem szabad elhinni, mert később már mást gondolhatnak ugyanarról. Mégis azt tapasztaltam, hogy becsülettel elvégezték a munkájukat.

– Mire gondol?
– A régészeti feltárások ma már nemzetközi protokoll szerint zajlanak. Az afgán kollégák ezeket nem ismerték, és nem is voltak hajlandó megtanulni. Nagyjából a 100 évvel ezelőtti felfogás szerint dolgoztak. Például számukra csak a lelet volt fontos, annak környezete, a sokat elmondó rétegek például egyáltalán nem. Így sok hasznos információ veszett kárba.

– Mindezek ismeretében milyen ítéli meg a feltárt értékek sorsát?
– Az első nagyon fontos lépés a konzerválás. Ezen egy amerikai és egy német restaurátor dolgozott több afgán szakértő segítségével. Az értékesebb darabokat Kabulba szállították, ott őrzik majd. A kevésbé értékesek sorsa egyelőre bizonytalan. Az is lehet, hogy egyszerűen ott maradnak helyben és elvesznek.

– Elképzelhető, hogy egyik másik tárgy elkerüli a kabuli szállítást és a feketepiacon jelen lévő gyűjtőkhöz kerül?
– Amilyen szegénységet Afganisztánban láttam, biztosra mondható, hogy a kísértés óriási. Például egyetlen ezüst pénzérme ára 2-3 000 dollár is lehet. Egy pillanatban, egyetlen helyen 35 darabot találtunk Én azért remélem, hogy minden a múzeumokba kerül majd.

– Említette, hogy hívják vissza. Most hogyan dönt? Ismét megy?
– A minisztérium 3-4 külföldi archeológust tervez visszahívni a munka folytatásához. Nagyon megtisztelő, hogy engem is beválasztottak ebbe a szűk körbe. Egyelőre nem tudom, mi lesz. Most csak pihenni szeretnék és a családommal lenni.

– Gyakori, hogy magyar régészek hasonló külföldi feltárásokban vesznek részt?
– Sajnos nem túl gyakori. Ez egy egyedi lehetőség van, ilyen meg végképp ritkán adódik. Külföldi ásatásokra akkor jutunk el, ha valamelyik magyar múzeumnak lehetősége nyílik feltárásra. Mondjuk a Szépművészeti Múzeumnak Egyiptomban. Az Európai Unión belül is akadnak nemzetközi régészeti csapatok, így Angliában és Németországban is dolgoztak, dolgoznak magyar archeológusok. A világnak azon a részén – legjobb tudomásom szerint – Stein Aurél óta (Sir Marc Aurel Stein, Pest, 1862 – Kabul, 1943) nem dolgozott magyar régész.