A véletlen műve volt, mégis megmentenék

Egy mérnöki hiba után jött létre a Salton-tó, amely turistaparadicsommá lett, de ma már az eltűnés fenyegeti.

Kalifornia állam legdélibb részén járunk, 4,4 millió évvel ezelőtt. A Kaliforniai-öböl ekkor sokat zsugorodott, mivel a Colorado folyó hordaléka elzárta az öböl egy részét, így kialakult a Cahuilla-tó, amely aztán fokozatosan kiszáradt, majd újabb tavak jöttek létre, hogy végül azok is eltűnjenek. 1905-ig száraz sósivatag terült el errefelé, ám ekkor minden megváltozott: a földeket tápláló Colorado medrének falát megbontották, hogy ellássa vízzel az öntözőcsatornákat. Ám nem számítottak akkora vízmennyiségre, mint amekkora elárasztotta a vidéket a rajta lévő sóbánya épületeivel együtt. A mérnöki hibát két évig tartott kijavítani, ezalatt viszont kialakult a Salton-tó, amely ma 889 négyzetkilométeres vízfelülettel rendelkezik. Összehasonlításképp: a Balaton 592 négyzetkilométeres.

A környező vidékek termőföldjei – ahol egész évben lehet zöldséget termeszteni – alapvetően sósabbak a kelleténél, ezért az öntözések révén kimosták a sót, bele az amúgy is sós Salton-tóba (amely egy közeli városról kapta a nevét, de ebben is benne van a salt, azaz a só). A ráadásul 70 méterrel fekszik a tengerszint alatt és nem kifejezetten mély, ezért kiváló fürdőhelynek bizonyult.

Először 1927-ben épült üdülő a parton, majd megrendezték az első evezős versenyeket is. A tóba halakat is telepítettek, így a horgászok is megszerették a vidéket. A második világháború utáni gazdasági fellendülés időszakában, az ötvenes években sorra bukkantak fel üdülővárosok a Salton-tó partján. A már létezett Salton City mellett kinőtt a földből Salton Sea Beach és Desert Shores a nyugati parton, míg a keleti part Desert Beach-nek – amelyet korábban Date Palm Beach-nek neveztek –, North Shore-nak és Bombay Beach-nek adott otthont. Olyan sztárok is eljártak ide, mint Frank Sinatra. A hetvenes években már nemzetközi motorcsónak-versenyeket rendeztek az ennek pompásan megfelelő vízfelületen. A Salton 500-as futamokra tízezrek jártak el Kaliforniából, még a legközelebbi nagyváros, San Diego lakosai is itt üdültek. Volt olyan időszak, amikor több turista járt a tóhoz, mint a világhírű Yosemite Nemzeti Parkba.

Ám az üdülők, yachtklubok és strandok fokozatosan elnéptelenedtek. A már említett csatornákon ugyanis folyamatosan ömlött be a sós víz a Salton-tóba, amelynek nincs kivezető nyílása, tehát minden ide érkező só itt is marad. Ráadásul a párolgás még sósabbá teszi a vizet, amely jelenleg már koncentráltabb, mint a tenger. Ennek eredményeképpen a víz algásodott, elvonva az oxigént a halaktól, amelyek tömegesen kezdtek pusztulni. A madárpopuláció is megszenvedte a folyamatot, mivel a vizekben a műtrágyákból és permetezőszerekből származó mérgező anyagok koncentrációja is nőtt, így járványok söpörtek végig a tó madárfajain. A kihalások irgalmatlan bűzzel jártak, az algásodás miatt meg undorító barna nyálka úszott a vízben, amiket a turisták nem tudtak elviselni – ma már a helyiek is alig. Mára az egykori üdülőparadicsomok helyén szellemvárosok állnak, ahol szétbontott házak és csónakroncsok szegélyezik az utakat.

De valamire azért csak jó ez a vidék. A tektonikus mozgások miatt létrejött Szent András-törésvonal mentén fekvő tó környékén egyébként máig van vulkanikus tevékenység, hiszen a magma közel van a felszínhez: a hőség sárvulkánokon keresztül szabadul ki a föld alól. A geotermikus hőből energiát is termelnek a Salton-tó mellett, amellyel százezer otthont látnak el.

Sokan gondolhatnák, hogy a tavat hagyni kell kiszáradni, hiszen mesterségesen alakult ki, és ideje visszatérni ahhoz az állapothoz, amely a Salton-tó előtt létezett a környéken. Ám mint említettük, a mostani helyén volt már tó korábban is, sőt, hosszabb ideig borította víz a területet, mint nem. A kilencvenes években kezdődött államközi vízviták és az elmúlt négy év kaliforniai aszályai miatt most kiszáradás által fenyegetett Salton-tavat is sokan megmentenék, nemcsak azért, mert korábban voltak már itt hasonló víztükrök.

A tó kiszáradása egyszerre lenne ugyanis veszélyes az emberekre és az állatvilágra is. A terület az egyik legfontosabb állomáshelye a nyugati parti költöző madaraknak, így a Salton-tó eltűnése katasztrofális következményekkel járna a madárpopuláció tekintetében. Tom Anderson helyi biológus a Fusion június végi videójában elmondta: a kaliforniai madárállomány 95 százaléka, négyszáz madárfaj errefelé él, köztük olyanok is, amelyeket a kihalás fenyegetne, ha a tó kiszáradna.

A kiszáradás másik következménye, hogy egyre nagyobb sóval borított területeket nem fed víz. Elég egy nagyobb szél, és a környéket máris fehér por lepi el, ami komoly légzőszervi megbetegedésekhez vezethet. „Amióta itt lakunk, az egész családom asztmás lett. Azelőtt nem voltak ilyen problémáim” – mondta nemrég a Euronewsnak Saima Khan, a Clinicas De Salud Del Pueblo Egészségközpont gyermekorvosa. A szél miatt nemcsak a környékbeliek szenvednének a teljes kiszáradást követően, hanem mintegy 650 ezer ember, olyan nagyvárosok lakossága is, mint Las Vegas – írja a The Washington Post. A lap szerint zajlott már hasonló a környéken: 280 mérföldre északra az Owens-tavat szárították ki száz éve, emiatt még mindig ez egészségügyi határérték feletti porkoncentrációt mérnek arrafelé.

Nem csoda, hogy az Owens-tó példáját mindenki szeretné elkerülni, hiszen eddig 1,3 milliárd dollárt költöttek a károk enyhítésére, s a helyzet még így is távol van az optimálistól. Ám egy 2003-ban elfogadott szabályozás szerint a tóba 2017-ig érkezik víz, azt követően valószínűleg már nem, így a kiszáradás is biztossá válhat. Tavaly novemberben a helyiek próbálták rávenni a kaliforniai hatóságokat, hogy tegyenek valamit, de az egyik leginkább eladósodott amerikai állam nem engedheti meg magának azt a kilencmilliárd dolláros, pár éve kiszámolt összeget, amelynek segítségével meg lehetne menteni a tavat. Felmerült, hogy egy 500 milliós terv révén Mexikóig ásnának egy csatornát, és az óceán látná el vízzel a tavat, de a kaliforniai vezetők szerint ez „nem praktikus”, ezért elutasították a javaslatot.