Bíró golyóstolla is felelős a kézírás eltűnéséért

A kézírás lassan kiveszik kultúránkból. Csak a gyöngybetűket és az ákombákomokat veszítjük el, vagy sokkal többet?

„Én, XY ebből és ebből a városból ígérem, hogy harcolni fogok az írásomért, és másokat is biztatni fogok, hogy gyakorolják a kézírást otthon és szerte a közösségünkben. Mert a kézírás tesz minket elképesztővé.”

Ezt a fogadalmat lehet tenni a Bic tollgyártó – persze főként promóciós célú – kampányának honlapján. A Fight for your Write elnevezésű kezdeményezés a kézírás eltűnése ellen próbál harcolni, és eddig 131 ezren csatlakoztak hozzá. A cég ugyanennyi tollat vagy ceruzát adományoz iskoláknak. A név szójáték egyben, hiszen a hasonló kiejtésű fight for your right azt jelenti, hogy harcolj a jogaidért.

Az ilyen kampányokat az teszi aktuálissá, hogy a digitális eszközök mind gyakoribb használatával a kézírás szerte a világon visszaszorulóban van. Legtöbbünk már nem is emlékszik arra, hogy mikor írt kézírással levelet valakinek, amelyet aztán borítékba zárt, és feladott a postán. Amikor bevásárlólistát írunk, mobiltelefonunkat vesszük elő, és annak jegyzetelő alkalmazásába pötyögjük be a szükséges termékek nevét. Ha hirtelen látunk valamit, amit meg kell jegyeznünk, akkor sem kézzel írunk fel néhány szót egy cetlire, hanem megint csak a mobilt vesszük elő, és lefényképezzük a kérdéses feliratot, telefonszámot.

Az iskolákban még megtanítják a gyerekeket kézzel, folyóírással írni, de ha feltételezzük, hogy az Amerikából kiinduló trendek hamarosan begyűrűznek hozzánk is – márpedig nincs igazán okunk ennek ellenkezőjét feltételezni –, akkor hamarosan ez is változhat. Az egyesült államokbeli felmérések szerint az általános iskolás és gimnazista korú tanulók hetvenöt százaléka nem éri el a korcsoportjától elvárt szintű íráskészséget. Az egyetemisták harmada nem képes olyan szinten kézzel írni, hogy ezzel ne hátráltassa az egyetemi tanulmányait. Összességében a diákok negyede-harmada nem tud rendesen kézzel írni. A tanárok mindössze tizenkét százaléka vett föl olyan kurzusokat az egyetemen vagy főiskolán, amely kifejezetten a kézírás módszertanát lett volna hivatott megtanítani. Tehát igen csehül állnak a kézírással, és már nem is igyekeznek ezen változtatni. A legtöbb amerikai szövetségi állam oktatási hivatalai mára törölték a kötelező általános iskolai tananyagból a folyó kézírás oktatását, így ma már az iskolák döntésén múlik, hogy tanítják vagy sem. Sok helyütt áttértek a nyomtatott betűk írásának oktatására, hiszen azok közelebb állnak a digitális eszközökön megjelenő betűk képéhez.

A The Washington Post által megkérdezett tanárok többségének – talán meglepő módon – ezzel nincs is különösebb baja. Mint elmondták, a folyóírás egyre elavultabbá válik, nincs jelentősége, így szükségtelenül terheli a gyerekeket, pluszórákat követel a tanároktól, az erre fordított időt, iskolai forrásokat pedig értelmesebb dolgokra is lehetne fordítani. A diákok persze egyetértenek a tanárokkal, nekik egy kötelező tantárgy elhagyása csak jó lehet, bár az oktatási irányelvek kialakításánál nem feltétlenül kell figyelembe venni a hat-hét éves gyerekek preferenciáit.

Kérdés persze, hogy kell-e sajnálnunk a kézírás lassú halálát. Az ember nosztalgikus lény, ösztönösen sajnálja a régi dolgok eltűnését, hajlamos csak a szépre emlékezni. Szinte mindenkiben él valamelyest a „régen minden jobb volt” szemlélet, és ez megzavarhatja sok dologról hozott értékítéletünket. Vajon objektív érvekkel alátámasztható-e a folyó kézírás életben tartása? Akik szerint nem, azok narratívája igen egyszerű. Szerintük épp az bizonyítja leginkább a kézírás meghaladottságát, hogy akik elvileg tudnának így írni, azok sem használják. Sokkal fontosabb manapság már a mindennapi érvényesülés szempontjából az, hogy az elektronikai eszközökkel tudjunk minél gyorsabban és hatékonyabban kommunikálni.

Sőt, pedagógiai érveik is vannak. Szerintük kifejezetten káros, hogy amikor a gyerekek hatévesen bekerülnek az iskolába, egyből a kézírás elsajátításával találják magukat szemben. Ez ugyanis sokuknak nagy nehézséget okoz kézügyességük, motoros képességeik fejletlensége miatt, így egyből kudarcélménnyel szembesülnek az iskolában, mégpedig kevésbé szorgalmuk, intelligenciájuk, hanem ügyességük hiányossága miatt. Ez egész diákkorukra rányomhatja a bélyegét. De a tanárok sem mindig tudják helyén kezelni az írásproblémákat. A csúnyán író gyerekeket sokszor rossz tanulóként skatulyázzák be, holott számos vizsgálat kimutatta már, hogy nincs összefüggés az íráskép szépsége és az intelligencia, a tanulmányi képességek között.

Akkor tehát miért erőltetnénk ezt az egészet?

„Szerintem egyértelműen el fog tűnni a kézírás. Nemcsak azért, mert egyre kevesebbet írunk kézzel, de azért is, mert a gyerekek egyre nehezebben tanulnak meg kézzel írni. Lassabban, csúnyábban írnak, nekik biztosan nem fog ez hiányozni – mondja Buda Mariann, a Debreceni Egyetem pedagógiai tanszékének docense. – A kézírás lassú eltűnése szerintem se nem jó, se nem rossz, egyszerűen megtörténik. Akik kárhoztatják mindezt, azzal érvelnek, hogy a kézírás milyen sok agyi idegpályát megmozgat, és mi lesz ezekkel, ha már nem kell kézzel írnunk. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy az emberi kultúra fejlődése során mindig megvoltak azok a tevékenységek, amelyek elősegítették az intellektus kibontakozását, és ezek a jövőben is meglesznek. A gyerekek nem attól lesznek butábbak, ha nem írnak kézzel.”

Könnyen lehet kutatási eredményeket találni a kézírás fontosságának és csekély jelentőségének alátámasztására is.

Az Indianai Egyetem pszichológusai például olyan óvodás korú gyerekeket vizsgáltak, akik még sem olvasni, sem írni nem tudtak. Kártyalapokra nyomtatott betűket mutattak nekik, és arra kérték őket, hogy másolják le őket. Három részre osztották a résztvevőket: voltak, akiknek egy üres lapon kellett kézzel lerajzolniuk („leírniuk”) az alakzatot, másoknak az előre kipontozott vonalat kellett a ceruzával követniük, a harmadik csoportnak pedig egy billentyűzeten kellett lenyomniuk a megfelelő gombot. Ezután mr-gépbe fektették a gyerekeket, és agyuk aktivitását figyelték, miközben újra megmutatták nekik a korábban már látott betűt. Mint kiderült, azon gyerekek agya, akiknek teljesen szabad kézzel kellett reprodukálniuk a betűt, sokkal erőteljesebben aktiválódott három olyan területen, amely a felnőttekben az íráshoz és az olvasáshoz köthető.

Az eredményeket úgy magyarázta a The New York Timesnak a kísérletvezető Karin James, hogy a szabadkézi, segítség nélküli írás közben meg kell terveznünk és végre kell hajtanunk a cselekvést. Ha elő van rajzolva a vonal, nincs szükség a kézmozdulat tervezésére. Emellett az írásban jelentkező egyéni különbségeknek – „hibáknak” – is nagy jelentőségük van. Az elvárt vonaltól való eltérés megtapasztalása ugyanis segíti a gyerekeket a tanulásban.

Ha a gyerekek például sokszor megfigyelhetik a különbözőképpen elrontott a betűk formáját, az segíthet nekik felismerni a különbségek ellenére is meglévő azonosságokat. Ha az így elsajátított gyakorlatot általánosítani tudják, az fejlesztheti analitikus gondolkodásbeli képességeiket.

Egy másik vizsgálat eredményei szerint e jótékony pszichológiai hatások csak akkor jelentkeznek, ha a gyermek a saját kezével ír. Ha csak megfigyel egy másik diákot írás közben, akkor nem. Tehát kifejezetten előnyös, ha csúnyán ír a gyerek.

A Washingtoni Egyetem írásvizsgálataiból emellett kiderült, hogy a kézzel író gyerekek több szót használnak, így választékosabban fejezik ki magukat, mint a gépelő társaik. Az agyi képalkotó vizsgálatokból az is nyilvánvaló volt, hogy a kézzel jobban író gyerekek agya erősebben dolgozott a munkamemóriával kapcsolatba hozott területeken, amikor fogalmazási ötleteket kértek tőlük. És itt a folyóírásnak van igazán nagy előnye, a kézzel írott nyomtatott betűk nem hatnak annyira.

A kézírás népszerűségvesztése részben azzal is magyarázható, hogy egyre nehezebben megy a diákoknak. Ez pedig sokkal szerteágazóbb életmódbeli változásokra hívja fel a figyelmünket.

„A modern életforma azt okozza, hogy a gyerekek sokkal kevesebb finom motoros képességeket igénylő tevékenységet végeznek a kezükkel, kevés kézügyességet fejlesztő játékot játszanak. Ez okozza a kézírás elsajátításának nehézségeit is – folytatja Buda Mariann. – Erre lehet válasz, hogy Amerikában nyomtatott betűket kezdtek tanítani a folyóírás helyett. Ez kétségtelenül könnyebb, ugyanakkor sokkal kevesebb lehetőséget biztosít az egyedi kézírás kialakulására. Az íráskép egyszerűsödése, ha tetszik, leromlása egyébként korántsem új jelenség. Nézzük meg, milyen cirkalmas betűkkel írtak a 18–19. században, ezeket az elmúlt évtizedekben használatos kézírások külalakja meg sem közelíti.”

Az íráskép egyszerűsödésében, csúnyulásában egyes kutatók szerint nekünk, magyaroknak, pontosabban egy honfitársunknak, Bíró Lászlónak nagy felelőssége van. A golyóstoll – pontosabban a ma is használatos, működőképes golyóstoll – feltalálójáról van szó. A Magyarországon népszerű legenda szerint a golyóstollat az egész világon birónak vagy biro pennek hívják, a feltaláló előtt tisztelegve. Nos, a kifejezés – legalábbis manapság – nem mondható általánosan használtnak, de a hiedelem nem is teljesen alaptalan. Tavaly nyáron egy máltai vízbicikli-kölcsönzőben sikerült ledöbbennem, amikor az angol anyanyelvű máltai alkalmazott a kollégájától kérdezte, hogy hova tette a „bájrót” [a biro angol szabályszerű kiejtése], hogy aláírhassam az elismervényt. Nem is értették, hogy ezen miért csodálkozok annyira.

De hogy jön a golyóstoll a kézírás hanyatlásához? Kevesen tudják, hogy Bíró nem a toll fejlesztésében alkotott maradandót – annak alapelvét már 1888-ban szabadalmaztatták –, hanem a tintában. Addig az összes konkurens feltaláló a töltőtollakba való tintát használt a tollaiba, de ezek nagyon folytak. Túl hígak voltak, ezért a golyó mellett óhatatlanul kicsöpögtek, pacákat hagytak. Bíró azonban kémikus testvére, György segítségével sűrűbb tintát fejlesztett ki, amely már nem folyt túlságosan. Ekkor Bíró már Argentínában volt, ahová a nácik elől menekült Magyarországról. Az üzlet akkor indult be igazán, amikor 1943-ban az angol hadsereg harmincezer tollat rendelt tőlük, amelyeket a legmostohább időjárási körülmények között is használni tudtak.

A golyóstoll és a sűrűbb tinta csakhamar meghódította a világot. Az első példányok átszámolva, mai áron még harmincezer forintba kerültek, azonban hamar a töredékére zuhant az ár. Az új írószerszám látszólag mindenkinek áldásként hatott könnyebb kezelhetősége miatt. Ugyanakkor a golyóstoll alapvetően változtatta meg az írás fizikai érzetét. Töltőtollal teljesen másképpen kell írni. Már a tolltartás szöge is eltér, és nem is kell rányomni az eszközt a papírra. Aki golyóstollal tanult meg írni, először rendszerint felkaristolja a töltőtollal a lapot, rossz esetben azonnal tönkretéve a méregdrága hegyét.

Ha valaki azonban veszi a fáradságot újratanulni az írást a töltőtollal, sokak szerint hamarosan üdítő fejleményekre lehet figyelmes. Először is nem kell olyan erősen rányomni a papírra, így az ujjaink, csuklónk nem fárad el olyan hamar. Az íráskép is átalakul. Ha könnyedén siklik a toll a papíron, hajlamosabbak vagyunk „szükségtelen”, díszítő jellegű vonalakat, hurkokat is húzni a papírra. Az írás mindezen kellemes velejárói az elmélet propagálói szerint eltűntek a golyóstollak térnyerésével. Ez pedig hosszú távon eltávolította az embereket a kézírástól. Egyszerűen elment tőle a kedvük.

Arra nem számíthatunk, hogy a töltőtollak visszahódítják elveszített pozícióikat. A legtöbb szakértő szerint a kézírás ennek ellenére sem haszontalan, és van helye a jövő iskolai tanterveiben is.

„Mindezek ellenére én továbbra is fontosnak tartom, hogy a gyerekek megtanuljanak kézzel írni. Jegyzetelni például sokkal hatékonyabb kézzel, mint géppel. Még ha olyan gyorsan tudunk is gépelni, hogy leírunk mindent, amit a tanár mond az órán, amikor később leülünk tanulni, a nulláról kell elkezdeni a tananyag elsajátítását. Nem történt meg ugyanis a szöveg elsődleges feldolgozása. Csak átfolyik a szöveg a tanulón, bármiféle megjegyzés nélkül. A nagy pánikot a kézírás eltűnése miatt azonban nem tartom indokoltnak – mondja az oktatáskutató. – Vannak, akik minden modern folyamatot kárhoztatnak. Világvégét jövendölnek a jó modor, a nyelv pusztulásán. Pedig sokat nem lehet tenni e folyamatok megfékezéséért. Hasonló reakciók figyelhetők meg minden nagyobb paradigmaváltás idején. Amikor megszűnt a kötelező latin az oktatásban, pánik tört ki, hogy a gyerekek nem fognak megtanulni logikusan gondolkodni. Aztán a változás után mégis rájövünk, hogy nem dőlt össze a világ.”