A terror legjobb ellenszere: a beton győzelme

A városokban akár néhány lázadó is nagy gondot képes okozni. Ellenük a leghatásosabb fegyver a betonfal.

Az iraki és az afganisztáni háborúk képein nem az amerikai katonák vagy a helyi törzsi lázadók szerepelnek legtöbbször, hanem a beton. Egy-egy város elfoglalása a jelenkori, úgynevezett egyenlőtlen vagy féloldalas háborúkban (amikor egyik oldalon egy klasszikus hadsereg áll, de vele szemben néhány fős csoportokból álló, alig együttműködő lázadók harcolnak a városok lakókörzeteiben elbújva) nem sokat ér. Az ellenséges fegyveresek ugyanis, magukat civileknek álcázva, könnyedén intézhetnek meglepetésszerű támadásokat, öngyilkos merényleteket a várost elvileg uraló hadsereg ellen. Rengeteg keserű tapasztalat után mára nyilvánvalóvá vált, hogy a terroristák legyőzését azzal kell kezdeni, hogy távol tartjuk őket a célpontjaiktól. Bár a XXI. században hajlamosak vagyunk minden probléma esetén high-tech megoldásokban gondolkodni, gyakran a legegyszerűbb a legjobb.

Ezért a megszállás első napjaiban a katonák szinte több építési munkát végeznek, mint amennyi katonai feladatuk van. Betonfalakat emelnek az ellenséges lakónegyedek közé, és beton útakadályokat raknak le, hogy a bombával megrakott teherautókat visszatartsák.

Az amerikai West Point-i katonai akadémián működő Modern War Institute tanulmányának iraki veterán szerzője szerint a katonák hamar betonszakértőkké válnak, amint válságövezetekbe helyezik őket. Betéve tudják, hogy az egyes betonelemek mennyit nyomnak, mennyibe kerülnek, mennyit lehet belőlük letenni egy éjszaka alatt, milyen daru kell a felemelésükhöz, és mennyit bírnak el belőlük a teherautók. Az Irakban harcoló amerikai hadosztályok olyan szoros köteléket építenek ki a betonnal, hogy még a frontszolgálat végeztével adományozott emlékplasztika is egy beton kordonelemet formáz.

Amikor a veteránokat kérdezik arról, hogy mi a különbség Jersey, Colorado, Texas és Alaszka között, sokan azonnal rávágják, hogy Jersey három láb (90 centiméter) magas és két tonna a súlya, Colorado kétszer ilyen magas és 3,5 tonna a tömege, Texas alig magasabb, mint Colorado, viszont vastagabb, így hat tonnát nyom, míg Alaszka tizenkét láb magas és hét tonna. Amerikai államokról nevezik el ugyanis a betonelemeket. Ezekből általában többet kell összeilleszteni, hogy kialakuljon egy nagyobb építmény, de vannak egy darabból álló betonbunkerek, őrtornyok is.

Amikor az iraki háborúban egyre gyakoribbá váltak a házi készítésű útszéli pokolgépek (szakkifejezéssel: improvizált robbanószerkezetek), az amerikaiak elkezdték az összes fontos utat mindkét oldalról majdnem négy méter magas, Alaszka típusú betonelemekből épült fallal megvédeni. Ez hosszú hónapokat vett igénybe, és hatalmas költséget jelentett. Egy két méter széles elem hatszáz dollárba (178 ezer forintba) kerül, így nem nehéz belátni, hogy a betondzsungel teljes kiépítése milliárd dolláros költségeket jelent.

Nem volt olcsó a betonozás, de nagy hatást gyakorolt a hadi helyzet alakulására. Bár nem szüntette meg az improvizált bombák jelentette fenyegetést, de nagyban megnehezítette a lázadók dolgát. Nemcsak a pokolgépek út szélén való elhelyezése lett nehezebb, és így csökkent a robbantások amerikai áldozatainak száma, de maguknak a bombáknak az elkészítése is sokkal nehézkesebbé vált. A főbb közlekedési csomópontokban felállított ellenőrző pontoknál hasonló betonfalakkal terelték a forgalmat az ellenőrzés irányába. Ezek megnehezítették az átkutatás megkerülését. A lázadók persze igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Olyan továbbfejlesztett pokolgépeket építettek, amelyek képesek voltak átrobbantani a betonfalat is. Ezeket azonban már nem lehetett csupán olyan hétköznapi hozzávalókból összerakni, amelyek külön-külön nem tűntek gyanúsnak az ellenőrzéseken. Ehelyett a feketepiacról származó robbanószereket kellett hozzájuk használni, ami megdrágította előállításukat a lázadók számára, és az összetevők útját is követhetőbbé tette.

Természetesen egy magára hagyott betonfal nem sokat ér, és kezdetben az amerikaiak sem rendelkeztek elegendő kapacitással ahhoz, hogy a fal minden egyes centiméterét állandóan szemmel tudják tartani. Ez tragikus következményekkel járt, ugyanakkor a beton használatának összességében igen pozitív tapasztalatai voltak. Nemcsak az útszéli bombák elleni védelemben, de a támaszpontok elleni aknavetős támadások esetében is. A legtöbb katona ilyenkor nem a direkt találatok következtében sérül és hal meg, hanem szétrepülő repeszek, épületdarabok, üvegcserepek miatt. Ennek megakadályozására is betonfalakat emeltek a támaszpont épületei közé, hogy izolálni tudják a találatok okozta károkat. A háború első éveiben még csak létező, erős fallal körülvett épületekben tudtak viszonylagos biztonságot nyújtó kaszárnyákat kialakítani, hiszen az iraki környezetben alapvetően nagyon kevés természetes tereptárgy nyújthat védelmet. A beton egyre kifinomultabb alkalmazásával azonban már néhány hét alatt bárhol jól védhető tábort tudtak építeni.

Az iraki lázadók nemcsak az amerikaiakat támadták, hanem egymást is (síiták a szunnitákat és fordítva). Más hatékony eszköz nem lévén a vérontás megfékezésére, itt is a betonhoz nyúltak, hogy szeparálják egymástól a gyűlölködő közösségeket. A betonfalak tetejére épített őrtornyokból könnyebben szemmel lehetett tartani a környéket, és az átjutás (a támadások és az utánpótlás) is nehezebbé vált. Az ellenséges városrészek betonnal való elkülönítése egyébként hosszú történetre tekint vissza. Már az ötvenes években is betonfallal vették körbe a falvakat a britek a délkelet-ázsiai polgárháborúkban, hogy így védekezzenek a támadások ellen, de az algériai háborúban a franciák is falat építettek Algír óvárosa köré, bezárva ezzel legalább százezer lakost.

A beton tehát a modern hadviselés elengedhetetlen részévé vált. Ugyanakkor az utcákat elcsúfító és a mindennapi életet sokszor lehetetlenné tévő betontömbök a megosztottság és a megoldatlan konfliktusok szimbólumaivá is váltak.